Túl bátor voltam? – Egy kisfiú születéstörténete

Gyönyörű őszi napsütés. A terminusom napja és egyben egy nagyon kedves barátnőm esküvőjének időpontja. Megbeszéltük a férjemmel, ha nem szülök éppen, akkor elmegyünk az esküvőre. Így is tettünk. A vendégek nagyon izgultak, hogy bármelyik pillanatban elönt a magzatvíz és megindul a szülésem.. J Nagyon jól éreztem magam, táncoltam a férjemmel, köztünk a hatalmas pocakkal, benne szerelmünk gyümölcsével.

A várandósságom alatt végig aktív voltam. Élveztem a testem átalakulását, azt a nőt, akit varázsolt belőlem és azt a hatalmas energiát, amit a pocakomban cseperedő kisbabámtól kaptam.

A kilenc hónap alatt sok kismama kérdezte meg tőlem, hogy van-e fizetett bábám a szülésre… ”Nekem nincs olyan”- feleltem, erre csak egy érdekes arckifejezés válaszolt. Ezek a találkozások után mindig elgondolkoztam, de nem éreztem magamban, hogy én is fizessek valakinek, úgy gondolkodtam, hogy a kórházban úgyis lesznek elegen, biztos segítenek majd, hiszen az a dolguk. Tisztában voltam azzal, hogy nem fog ott bent senki sem simogatni, meg kedvesen szólni hozzám, csak végezzék a dolgukat és rendben lesz minden. Így is készültem. Nem olvastam fórumokat, lepörögtek rólam az ijesztegetős szüléstörténetek, bíztam magamban, a testemben, a kisbabámban. Amennyire csak tudtam készültem a szülésre, mint lelkileg, mint fizikailag.

Hazaértünk az esküvőről, lefeküdtünk és hajnali fél 5-kor egy erős összehúzódás ébresztett. “Ez már az!”, ez volt az első gondolatom. A férjemmel izgatottan mértük az összehúzódások közti időtartamot. A kezdetektől fogva 10 perces, rendszerezett, erős fájásaim voltak. Reggel 9 órakor bementünk a kórházba, de a fájások ellenére egy ujjnyira sem voltam megnyílva…Csalódott voltam és nem értettem. De az orvos, aki megvizsgált bátorított, hogy menjek haza, pihenjek, lazuljak és nemsokára újra találkozunk. Nagyon szimpatikus volt. Hazamentünk, igyekeztem lazulni, készülni a szülésre, de a fájások még mindig 10 percesek voltak és egyre erősebbek. Este fél 7-kor már 5 perces fájást kezdtünk mérni és visszamentünk a kórházba. De valami történt… Nincs több fájás. Megállt a szülés. Tudtam, hogy létezik ilyen, de most már nem volt visszaút. Nem engedtek haza. Megvizsgált ugyanaz a szimpatikus doki és csak egyetlen egy ujjnyira voltam kinyílva…elsírtam magam. Csak az járt a fejemben, hogy minek jöttünk be ilyen korán, most iszonyat sokat leszek a vajúdóban, nem így terveztem, nem így készültem. A szülésznők is csak azt vágták a fejemhez, hogy nem igaz, hogy ilyen sűrű és erős fájásaim voltak és most meg semmi.  “A protokoll szerint ilyenkor már 5 ujjnyira kellene, hogy nyitva legyek. “Ugye tudja, hogy nagyon korán jött be, így az osztályra lesz  küldve”- hangoztatták. Mindezek ellenére kedvesek voltak velem a bábák. A szimpatikus doki nem akarta, hogy az osztályra menjek, este 11 órakor adott egy bensedin injekciót, amitől majd aludhatok és lesz energiám a szülésre, mert ha nem alszom, akkor baj less – mondták a bábák is helyeselve. Az injekciótól nekem viszont megindultak a még erősebb fájások. Az egyik bába odafeküdt a közelembe és folyamatosan biztatott, hogy próbáljak meg aludni. De én csak a folyosóról behallatszódó csecsemők sírását hallottam, és az egyre erősödő fájásokat éreztem, valamint az izgalmat, hogy nemsokára a kezemben tarthatom a kisfiam. Ez így tartott reggel 7 óráig. Folyamatosan vizsgáltak és biztattak, hogy ez már igen, gyönyörűen nyílok, semmi gond nem lesz, nagyon rugalmas vagyok belülről,  reggel 8-ra már láthatom is a kisbabám. Nagyon boldog voltam, de tudtam, hogy a neheze még hátra van. Reggel 7 órakor volt a bábáknál a váltás. Már iszonyat erős fájásaim voltak és borzasztó fáradt voltam, folyamatosan ragadtak le a szemeim. Hallottam, ahogyan mondják a másik váltásnak, hogy itt egy óra múlva szülés lesz. Amikor elbúcsúzott tőlem az a szülésznő, aki végig mellettem volt, akkor egy hatalmas félelem lett rajtam úrrá. Csak annyit éreztem, hogy nem vagyok biztonságban.

A reggel 8 óra helyett, amikor én is éreztem, hogy itt az idő, mehetünk,  a kisfiam 12:40-kor látta meg a napvilágot. Erre a 4,5 órára, ha visszaemlékszem, akkor mindig elfog a remegés és összeszorul a torkom. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy ez az időszak alatt hányszor nézett rám valaki. Csak annyit mondtak, hogy ha jön a fájás nyomjak és otthagytak. Nem értettem miért kell nekem egyedül, semmi segítség nélkül a vajúdóban nyomnom. Összegyűjtöttem minden erőmet, csak azokba a gondolatokba kapaszkodtam, hogy nemsokára vége, láthatom a kisbabám, anya leszek. Igyekeztem azokra a dolgokra összpontosítani, amit kismama jógán gyakaroltunk, amit a légzésekről tanultam. Ahogy ott egymagamban nyomtam az elviselhetetlen fájások közt, éreztem, hogy egy hatalmas erő lassan eluralja az egész testem és lelkem. A tudatlanság fájt a legjobban, azt hiszem… ugyanis hiába kérdeztem mi történik a kisbabámmal, hogy állunk, nem kaptam választ, mintha meg sem hallották volna a szavakat, amelyeket alig tudtam összeszedni. Csak azt vágták oda hozzám, hogy nem tudsz nyomni, a fejeddel nyomsz, ebből nem lesz semmi és mérgesen otthagytak ismét. Hiába kérleltem, hogy mondják meg mi történik, hol tartunk, nem néztek rám, nem válaszoltak.

Érkezett egy kismama a mellettem levő ágyra, ekkor már ordítottam a fájdalomtól, azt hiszem….(mert ez az időszak elég homályos a fejemben) mégis minden bába az ő ágya körül legyeskedett. Az egyik szülésznő (gondolom sajnálatból, vagy nem tudom) megakart nézni, hogy mi történik velem, de egy másik határozottan rászólt : “hagyjad, mit akarsz tőle, ő nem a tiéd”! mint utóbb kiderült volt fizetett bábája. A szülést követően egy szobába kerültünk  és ő mesélte.

Gátmetszés

Mindig féltem a gátmetszéstől, habár sok anyuka szerint azt meg sem érzed, amikor már ott vagy a fináléban, semmi az egész. Hm… én minden mozzanatát éreztem a “rutinszerű, természetesnek vélt beavatkozásnak” az elejétől a végéig. Csak azt nem tudtam, hogy nem csak fizikai, hanem “lelki metszésről” is szó van…és arra sem készít fel senki, hogy mivel jár az elkövetkező 2-3 hét..csak annyit mondanak, hogy el kell látnod a sebed. A részleteket miért nem meséli el senki? Nem ijesztegetősen, csak reálisan, őszintén. Ahogyan azt a kórházi szobatársnőm is tette, ami rengeteget segített nekem. De erről talán egy másik írásban, beszélgetésben…Mindenképpen olvassatok a gátvédelemről, nagyon fontos! Én is sokat készültem, erősítettem a gátizmokat. Nagyon jó lett volna elkerülni…de a kórházat egy motorgépezethez tudnám hasonlítani, ami bedarál és átveszi az irányítást a saját szabályait követve.

Visszatérve a szülésemhez…nem sokáig tartott az egész, 2 orvos ráfeküdt a hasamra, közben az egyik hangosan azt hajtogatta, hogy “nem segítesz semmit!”, a másik pedig, hogy: “aki nem akar szép szülést, az úgy jár, mint te!” Nem kell, hogy simogassanak, de ne is sértegessenek! Minden nő megérdemli, hogy méltósággal szülje meg a gyerekét.

A következő pillanatban megláttam Őt…a kisfiam, anya lettem. Megmutatták egy pillanatra, majd elvitték és becsomagolva visszahozták, letették velem szemben valami melegítőre…minden erőmmel igyekeztem, de egy hang sem hagyta el a számat..azt mondogattam, hogy hozzák ide.. Nem tudom mennyi idő telt el így, néztük egymást, megszűnt minden, a kórház, a rossz tapasztalat, minden…csak ő meg én voltunk. A csoda. Majd jött egy bába és megkérdezte, hogy tegye-e mellém…még most sem tudtam semmit mondani..csak bólintottam. Végre a karomban.

 Túl bátor voltam, hogy úgy léptem be a kórház ajtaján, mint egy átlagos nő, aki szülni készül? Nyilván, ha az első váltásban szülöm meg a kisfiam, akkor máshogyan végződik a történetem….azt tudom, hogy ott valamit elvettek tőlem, amit soha nem kapok vissza. Ami a lefizetést illeti… az első váltásnak sem fizettem és emberhez méltóan viselkedtek velem, rendszeresen vizsgáltak, folyamatosan tájékoztattak, hogy mi történik, hol tartunk, mi következik ezután, egy rossz szavam sem lehet. Talán peches voltam, vagy esetleg az volt a baj, hogy egy hideg, szeles (úgy meséli a családom) hétfői napon akart megszületni a gyermekem.

 A születés a legcsodálatosabb dolog a világon, és szeretném újra átélni…egyben átérezni  azon szépségeit is, amelyeket kisfiam születésekor eltakartak előlem.