Erős jóslófájásra ébredtem, reggel 6:00 van. Elmegyek a fürdőbe, vizet iszom, és az ágyba visszabújván arra gondolok, de korán kel fel már a nap, mindjárt itt a nyár. Aztán 15 perc múlva újra érzem a teljes pocakomat és a derekamat is megszorító görcsös fájdalmat. Nem hiszek a felismerésnek: ez most AZ? Olyan gyenge, olyan rövid, olyan semmilyen. Fekszem hát még 20 percet, amikor megismétlődik a jelzés. Felpattanok, és lezuhanyozom.
Hajat is akarok mosni, de kapcsolok, hogy épp tegnap este tettem meg, így nem maradt más, mint a fájások feljegyezgetése, hogy tudjam-lássam, mikor is kellene indulni a kórházba. Még másodszor szülő nőként is inkább a táblázatoknak és az áttekinthető kimutatásoknak hiszek (hinnék), mint az ösztönös érzésnek. Mindenki más alszik még a családból, én pedig a konyhában fel-alá sétálva, a fájásokat átlélegezve múlatom az időt azon agyalva, hogy én ma tényleg szülni fogok-e, hiszen olyan enyhén érzem ezeket a görcsöket. Nesze semmi, fogd meg jól, ki tudja, mikor lesz ebből kisbaba?
Fél 9-kor felébrednek a többiek, elújságolom hát a férjemnek és a 2,5 éves lányomnak a nagy hírt, miszerint elindult a (lányom által) Faágnak keresztelt kisbaba. Igen, egy fa ága… Két hónapos várandósságom óta így nevezi a tesóját. Mire kikészítettem a reggelit, abbamaradtak a fájások. Na bumm, vaklárma! Talán csak nincs valami baj? Lehet, hogy elakadt a gyerek odabenn? Valamiért rosszul érezheti magát? Vagy csak valamiféle képzelgés volt, hogy megindult a szülés? Terhes agyam van, bármi megtörténhet! Ma lenne az első kórházi CTG-m napja (előtte a Dispanzerba jártam), most menjek oda vagy maradjak inkább itthon? Ha elmegyek, és észreveszik a mocorgó fájásokat, biztos bent tartanak, és jól telenyomnak oxitocinnal „a biztonság kedvéért, hisz nem árthat”… De ha itthon maradok, miközben a babám talán veszélyben van…? Őrlődöm. 45 perc elteltével mégis jelentkezik egy gyengécske fájás, majd fél óra múlva egy újabb, de mi volt ez ahhoz a rendszerességhez képest, ami az első 3 órát jellemezte?
Ülök a konyhaasztalnál, és ahogy gondolatban végigzongorázom, kit is kérdezhetnék a helyzetemről, megvilágosodom. Szinte előre sejtem egy nőgyógyász, egy védőnő, egy közeli hozzátartozóm válaszát, de egyetlen szakember visszajelzésére vágyom igazán. Valaki olyanéra, aki teljes mértékben érti a női test működését, aki ismeri a kockázatos helyzeteket, ugyanakkor aki tiszteletben tartja a vágyaimat, aki nem az ő számára optimális megoldást erőlteti, hanem támogat engem abban, hogy megfejthessem önmagam. Fél 11 felé felhívom hát a Dúlát, akihez kismamajógára jártam, Vataščin Balázs Emesét. Míg telefonálunk, újabb fájáshullám környékez meg, de simán átmegy rajtam, Emese a hangomból semmit sem vesz észre. Beszélgetésünkből kiraktam a következő lépést: elmegyek egy magánorvosi rendelőbe CTG-re, és így megbizonyosodhatok a kisbabám jólétéről, ugyanakkor nem is tartanak bent az állami kórházban (már ha így tennének egyáltalán, ez csak egy amolyan erős feltételezésem). Hogy ez eddig nem jutott eszembe!
Délben már hallgatom a pici szívhangjait, és miután letépik a CTG-s papírt, azon bosszankodok, hogy épp most jön a fájás, amikor már leszedték rólam a gép tappancsait. A rendelőben egy már nyugdíjba vonult, magánprakszisát folytató nőgyógyász fogad, aki a CTG-t tanulmányozva kikérdez a mai eseményekről. Felfekszem a vizsgálóasztalra, ő pedig megállapítja, hogy itt minden zárt, a baba lejjebb ereszkedett, de szülésre még ne nagyon számítsak. És ekkor jön az újabb fájásom, ő is észreveszi, lélegzek nagyokat és mélyeket, mint eddig, és csillogó szemekkel közli, hogy egy picit még vizsgálgatna engem, ha szabad. Meglepett arccal, pezsegve tudatja velem, hogy a fájás alatt 4 centire tágulok, és érzi a rugalmas magzatburkot is, ami igencsak dudorodik kifelé. Szóval ha rendszeressé válnak a „babahullámok”, menjünk a kórházba, mert bármi megtörténhet!
Na, kezdek bezsongani. Hazaérve megmelegítjük az ebédet, és befut anyu is, aki majd vigyáz az unokájára, amíg a testem eldönti, hogy is legyen a továbbiakban. Levest és rántott húst eszek, de valahogy gyorsan eltelítődök tőle, a víz viszont nagyon jól esik, úgyhogy abból két nagy pohárral is iszom. A férjem lassan készülődik a munkába, 4 órakor kezdődik ugyanis a műszak, én meg lepihenek, mert valahogy amíg ettem, fájdalmasabbá váltak a fájásaim. Fekszem hát az ágyon, és érzem, hogy most már hiába lélegzem mélyeket, hosszúakat a babahullámok alatt, már a takarót markolom, és szintet léptünk fájás-téren. Négy ilyen takaróba markoló hullámot várok meg, amikor leesik, hogy ezek 5 percenként jönnek, úgyhogy könnyen lehet, hogy közeledünk a fináléhoz. Szólok a férjemnek, hogy ha befejezte a zuhanyozást, öltözzön és induljunk a kórházba, mert… hoppá, ez tágulási vér! Már mindenki hallja a hangos fogsziszegő-szuszogásomból, hogy más dimenzióban járok, úgyhogy szólok a lányomnak, hogy a kistesója jelentkezett, hogy kibújna, úgyhogy most el kell indulnunk a kórházba, de néhány nap múlva együtt jövünk haza a kisbabával. A lányom igazi tünemény, örömmel elenged, én pedig a kocsihoz érve látom, hogy valami fura narancsszínű por borítja az autót, még az ablaktörlőt is be kell üzemelni, hogy zavartalanul kilássunk.
A fájásaim már 3 percenként jelentkeznek, hú, de szorítanak, jó lenne időben beérni. Hé, tényleg, ez a vöröses por az a szaharai sivatagi homok, ami egy légtömeggel érkezett Észak-Afrikából! Olvastam róla a neten, hííííí-húúú, újabb fájás. A kórházi sürgősségi pultnál bejelentjük magunkat, a pultos hölgy megkérdezi, tudok-e sétálni, majd egy telefonos egyeztetés után a nőgyógyászati rendelőbe küld. Furcsállom egy kicsit a dolgot, mert 3-5 perces fájásaim vannak már, és az első szülésem alkalmával ilyenkor egyenesen a vajúdóba irányítottak, de csinálom, ahogy mondják, minek filozofálnék. A nőgyógyászati ambulancián néhány nő üldögél a fotelekben, többen a párjukkal érkeztek. A férjem átadja a papírjaimat a nővérnek, aki kijelenti, hogy várnom kell egy kicsit a CTG-re, mert most mindkét gép foglalt. Röviden elmondom neki, hogy már voltam CTG-n, és már sűrűn jelentkeznek a fájások, de azzal intéz el, hogy nem megy a szülés olyan gyorsan, ne izguljak, várjam ki a sorom. A férjemnek eszébe jut, hogy a mentősávban hagyta az autónkat, úgyhogy kiszalad átparkolni a kocsit. Közben szinte folyamatosan „háborog” a pocakom, bekukkantok hát a CTG-s szobába, hogy lássam, mi a helyzet. Eltátom a számat, amikor meglátok még egy kismamát, aki a sorára vár. Hmm… nem lesz ez így jó, én szülni jöttem. Arrébb lépek hát a falhoz, ott van egy jó kis támaszték, és abban a pillanatban meghallok egy cuki pukkanást, mintha egy felhangosított szappanbuborék lett volna, és derékon alul mindenem magzatvizes lesz. A folyosó padlójára csak két árulkodó csepp kerül, legalább nem keltettem akkora feltűnést.
El sem hiszem, mi történik, hiszen én mindjárt megszülök a kórházi folyosón!
Már jön is egy elsöprő erejű hullám, én meg erősen megkapaszkodom a fali támasztékba, és igyekszem átlélegezni a fájást, de ez már nem olyan egyszerű, összeránt a szorítás, nyomnom kell, pedig nem akarok. Amint megpihen a testem, ránézek a pultnál papírokat rendező nővérre, és odaszólok neki, ha nem vette volna észre, elfolyt a magzatvizem, és nyomnom kell, mire ő egy hosszabb pillantás után teljes nyugalomban visszabújik a papírjai közé. Ez lesokkol, nem is értem, mit gondolhat, hogyhogy nem látja, hogy én SZÜLÖK? Ekkor érkezik megmentőmként a férjem, akinek gyorsan elmondom, mi minden történt, és félig viccesen odavetem neki a kérdést: „Táncsak nem itt, a folyosón szülöm meg a gyereket…” Ekkor elkap az újabb pocaksodrás, és ez minden eddiginél elemibb – álló helyzetben igazán átütő erejű fizikai és pszichikai élmény.
Egyik kezemmel elkapom a férjem kezét, a másikkal a vállát, összegörnyedek, és olyan hangot adok ki, mint a súlylökők a tévében, csak hosszabban. A férjem a tettek mezejére lép, határozottan rászól a nővérre, hogy csináljon már valamit. A hangoskodásra kijön a szomszédos rendelőben dolgozó nőgyógyász („Šta se ovde dešava?”), aki miután vet rám egy rövidke pillantást, azonnal az ott parkoló gurulós ágyat hozza, a férjemmel együtt feltesznek rá engem, és ekkorra már mindenki minket néz. A váróban lévő férfiak közül egy az egyik pocakos anyaszobor oszlopa mögül kukucskál, mellette elhaladva amolyan „bocsi, de ez van” arckifejezéssel nézhettem rá. Begurulunk a liftbe, már kapdos az újabb tolófájás, búcsúzom a férjemtől, és elkap az izgalom, mert tudom, hogy hamarosan újra találkozunk. Már a szülészet folyosóján járunk, közben előbukkan két nővér, akik útközben lehámozzák rólam a magzatvizes ruhadarabjaim és cipőm. A vajúdó elé érve előbukkan egy orvos, aki bepillantást kér helyzetfelmérés céljából, és laza kézmozdulattal int, hogy toljanak egyenesen is a szülőágyra, mert már látja a kis fejbúbot. A szülésznő fúj egy nagyot, és viccelődve megjegyzi, hogy a mai munkanap után biztosan jó nagyot fog pihenni. Átmászom a szülőágyra, már jön is az újabb fájás. Kényelmetlen háton lenni, valahogy uralma alá von a saját testem, nem tudom irányítani magam, így nem összefelé görnyedek, hanem szétfelé, homorítok. Ehh, nem lesz ez így jó, koncentrálnom kell, mondja ő, figyeljek a fájásra, és magamat magzatpózba görnyesztve segítsem magzatom kijutását. A következő hullámot már sikerül valamelyest meglovagolni, előrébb jutottunk, de a fejecske még csak szuszakolódik, nem bukkant elő, így egy komolytalan fenyegetést kaptam: „A következő fájásnál összeszedett erővel nyomj, én pedig segítek a gátvédelemben. Ha nem nyomsz, az se baj, itt az olló mellettem, és nyissz-nyissz, használni is fogom!” Elneveti magát, de nekem nem túl vicces a dolog, úgyhogy határozottan, de humoros hangvétellel biztosítom róla, hogy tegye csak messzebb az ollót, nem lesz rá szükség. A fájás elemi erővel tör elő, koncentrálok, nyomok, semmit sem látok, csak érzek, és megérzem, hogy kibújt a kisbabám feje. Pihenek, deréktól lefelé lüktet mindenem, de bizsergetően boldog vagyok. Hamarabb jön az utolsó fájás, mint vártam, nyomok, hogy segítsek, a szülésznő úgy szurkol, mintha egy meccsen lennénk, érzem, ahogy kibújik belőlem egy test, és hirtelen eltűnik a pocakom, a kisfiam pedig világot váltott. Lihegve kérdezem, hogy készen vagyunk-e, minden rendben van-e, és a boldogító igent hallva a levegőbe bokszolok és kiáltok, mintha most nyertem volna meg az olimpiát. Sőt, úgy érzem, meg se kottyant, hol van a következő gyerek? Megszülöm azt is! 😀 Ránézek az órára, hogy bevéssem a pontos időt, hamarosan pedig hozzák a kisfiamat is, akiről elkészítem az első magzatmázas fotót, amit továbbítok gyorsan a családnak.
Gyönyörködöm a nézelődő kisfiamban, és csak azt sajnálom, hogy nem tehetem azonnal mellre, pedig minden erejével azon van, hogy bekaphassa a sapkája szélét. Felhívom a férjemet is, akitől azt is megtudom, hogy búcsúzkodásunk után 10 perccel jött ki neki gratulálni az egyik nővér, amikor átadta neki a magzatvizes ruháimat.
Szerző: K. Noémi
Fotó: Pixabay, illusztráció
