Hétfő este hét óra volt, decemberben. Nem emlékszem, hogy sírtam-e a kórház felé menet; emlékszem viszont a csalódottságra, a dühre, az elkeseredett magatehetetlenségre. Ugyanis nem ez volt a terv, hogy jóformán fájások nélkül vonulok be a vajúdóba.

Hónapok óta készültem. Szülésfelkészítőkre jártam, jógáztam, lelkileg teljesen ráhangolódtam a babámra és a testemre. Meg voltam győződve arról, hogy az utolsó pillanatban szó szerint beesünk majd a szülészetre, és a második kislányom (az elsővel szöges ellentétben) a legtermészetesebben módon jön a világra. Ültem az autóban, és nem voltak fájásaim, legfeljebb egy-két rendezetlen görcs, összerándulás, szúrás. Semmi ahhoz képest, amire az első szülésemből emlékeztem.

A férjem a vajúdás gondolatától is émelygett. Viccesen mondogatta, „nehogy az alig egy hónapos, vadiúj autóban folyjon el a magzatvíz.” Ő legszívesebben már egy héttel a tervezett dátum előtt befektetett volna a kórházba, hogy a lehető legellenőrzöttebb körülmények között történjen minden. Végül mégis csak jutott az anyósülésére a magzatvízből. Érdekes, később ezt nem emlegettük. Bizonyos dolgok eltörpülnek a sokkal jelentősebb események forgatagában.

Azt hittem, éjjel vagy legalább is hajnalban szülök majd. Ugyanis előző este (vasárnap) lefektettem a gyereket, és szinte azonnal tíz, majd nyolc és hét perces fájások kezdődtek. Éjfélkor felébresztettem a férjem, hogy ne tervezzen reggel dolgozni menni, ebből baba lesz. De nem lett. Bár is akkor még. Nagy nehezen elaludtam a végtelenül nyugtalanul alvó elsőszülöttem mellett, a fájások pedig leálltak, és másnap délelőtt sem indultak újra. Pihengettem, játszottam a kislányommal, kerestem az érzést, hogy ez lesz-e az a nap. És akkor délben távozott a nyákdugó. Felhívtam Emesét, akihez szülésfelkészítőre és az első várandósságom alatt kismama jógára jártam, hogy na, most mi lesz… Nyákdugó nincs, fájások nincsenek, de lassan szivárgott a magzatvíz is. A tanácsa végtelen egyszerű és logikus volt: amíg a tudatalattim nem nyugodt, hogy a kislányom jó helyen van-e, addig a kistesó sem fog sietni kifelé. Valószínűleg ezért indultak a fájások akkor, mikor őt este elaltattam, és ezért álltak le reggel, mikor ő már ébredezett. Délután négykor megjelentek a szüleim, és elvitték vendégségbe. Ekkor már minden lépésnél komoly mennyiségű magzatvíz távozott, de én hűségesen vártam a fájásokra. A Szabadkai Közkórház vajúdója volt az utolsó hely, ahova kívánkoztam.

Mindenkinek telefonáltam, mi ilyenkor a teendő. Az orvosom azonnal rám parancsolt, ne szórakozzak. Gondoltam, majd egy másik nőgyógyász ismerőssel alkudozhatok, de nem volt partner ebben. Letusoltam kétszer is, összepakoltam a házban, igyekeztem időt nyerni. Végül este hét órakor értünk a kórházba, ahogyan ezt a monológot is kezdtem.

A legtávolabb eső helyen parkoltunk, hogy legalább a sétával értékes perceket szerezzek magamnak. Mondjuk ez rossz ötlet volt. Hiába a tonnányi betét, a magzatvizet nem fogta fel, és a séta azért csak-csak ingerelte a történéseket odabenn. Átázott a nadrágom, a zoknimból és a cipőmből csöpögött a víz. Nagyon fáztam. Mégiscsak tél volt. A sürgősségiről a nőgyógyászati szakrendelésre irányítottak minket, ahol a CTG nem sok aktivitást mutatott. Nézett is a nővér, mit keresek itt. A csík, amit a magzatvizes kabátom hagyott maga után elkerülte a figyelmét. Az ügyeletes orvos nem volt valami jókedvű, sőt. Amikor azonban megvizsgált, elmosolyogta magát, és ebből a mosolyból erőt merítettem a következő két órára. Hat centiméterre már kinyíltam. Valószínűleg az előző este eredményeként.

A férjem összepakolta a vizes holmikat. Nem kellett beszélnünk. Benne van ezekben a hangtalan búcsúzásokban a félelem, a remény, a szeretet, a bizalom… Mindaddig azt hittem, egy esetleges otthonvajúdásnál egyedül kellett volna helytállnom, mert ő nem bírja a fájdalmat, a vért, semmit, ami ezzel jár. De akkor ott úgy nézett, hogy tudtam, tévedtem. Azt a „búcsúpillantást” biztosan sosem felejtem el.

Évek óta magánrendelésre járok a doktornőmhöz. A kapcsolatunk talán kicsit mélyebb egy átlagos orvos-páciens viszonynál. Nem voltam ugyanis az a „férjem rám néz, és teherbe esem” eset. Az első kislányom csodaszámba ment, miután egy műtéti beavatkozás időpontegyeztetésénél derült ki, hogy négy hetes a magzat. A második babánál húsz százalék esélyt adtak a hormonmutatóim. A vajúdóból újra felhívtam, és megkérdezte, szeretném-e, hogy bejöjjön. Tudtam (már tapasztalatból), egy orvos nem sok mindent csinál, inkább a szülésznőkön van itt a hangsúly; ezért csak annyi kértem, intézze el, hogy a megbeszéltek szerint történjen minden. Persze nem volt itt nagy megbeszélés. Nem akartam, hogy megismétlődjön az első szülésélményem, ami az ő szavaival élve, „extrém nehéz” volt. És ezen a ponton talán néhány szóban részletezném, mi történt szinte napra pontosan három és fél évvel korábban. Magas vérnyomás, terhességi cukorbetegség miatt a várt időpont előtt két héttel egy lónak is sok infúzióval indukáltak fájásokat. Reggel hat és délután kettő között azonban nem történt semmi, azon kívül, hogy nem ettem, nem ittam, és a fekvéstől elgémberedtem. Amikor magzatburkot fakasztottak, rendkívül gyorsan érkeztek a három-kettő perces fájások és mintha szétvágtak volna belülről, két óra alatt nulláról tíz centire tágultam. Tudom, hogy sírtam, sőt, jajveszékeltem. Fájdalomcsillapító injekciót kaptam, aminek köszönhetően aludtam két fájás között. Még álmodtam is azokban az egy-egy percekben. Nem vágtak, de repedtem. Még hónapokkal a szülés után sem funkcionáltam rendesen. A sok oxytocin miatt a szoptatással is meggyűlt a bajom. A doktornőm mindezt pontosan tudta, tehát a kérés viszonylag egyszerű volt. Csak ilyet ne.

Eleinte engedték, hogy sétáljak, de a magzatvíz túl sok gondot okozott, végül lefektettek. Ott feküdtem, és néztem a hírfolyamot a Facebook-on. Egy fiatal lány a végét járta a másik ágyon. Indított szülés volt, a baba nem akart jönni. Hajnal óta szenvedett, és már este nyolc óra volt. A három évvel korábbi magamat láttam benne, és nagyon sajnáltam. És akkor csörgött a szülésznő telefonja. A doktornőm hívta. Az ágyam szélén ülve mi hárman szépen megbeszéltünk mindent. Tudtam, jó kezekben vagyok. Minimális infúziót kaptam, amibe beleegyeztem, és azonnal három perces fájások jöttek, amiket sikerült „átlélegezni.” A menstruációm durvább szokott lenni. Kilenc óra körül szóltam, jön a baba. És tényleg jött. Tíz perc alatt, tökéletes gátvédelemmel, mindenféle seb nélkül, előbújt a kislányom, akit még a szülőágyon megszoptattam.

Úgy éreztem, tartozom neki azzal, hogy most, az egyéves születésnapjára megköszönjem neki ezt a csodás szülésélményt, amiből még ma is meríteni tudok.

Drága kislányom, Isten éltessen!