2013. október 5. A bűvös terminus. Szeptember közepén már készen álltam a szülésre, vagy legalábbis ezt hittem. A babaszoba berendezve, a kórházi csomag összekészítve- azt leszámítva, hogy a nassolnivalót naponta elfogyasztottam belőle, így mindig újra feltöltöttük-, végiggondoltam fejben, hogyan is fog zajlani, hisztimentesen, pikk-pakk.

Tervezett baba volt. Közel egy évet vártunk a kétcsíkos tesztre. A nevek kiválasztva, volt időnk álmodozni arról, mi lesz, ha fiú, ha lány érkezik.

Szerettem a várandóságomat! Boldog voltam, ha rámnézve a pocakomon akadt meg az emberek szeme. Büszke voltam a gyerkőcömre, aki formálta a testem.

Elérkezett a 36. terhességi hét. Innentől heti két alkalommal ctg-re kellett járni, így legalább megismerkedhettem a szülésznőkkel, s valóságosabbá vált a szülés közelsége. A férjem amikor tehette, jött velem, bár csak kint a látogatóknak kijelölt helyen várakozhatott, közben mindketten hallgattuk, hogy a most született babák le-le-le-zve kommunikálnak, még nem sejtettük, hogy a mi kisasszonyunk ezzel fog az őrületbe kergetni minket.

A terminus előtt 1-2 héttel kezdett szakadni a cérna. Minden ctg alkalmával abban reménykedtem, hogy szólnak, hozzam a csomagot, szülünk. Már terhes voltam! Ami létező probléma, azt produkáltam. Elkezdtem izgulni, félni, vajon meg tudom-e csinálni, legyen már vége, szinte csak ülő pózban tudtam aludni stb.

Vártam nagyon a végét, a nagy találkozást.

Elérkezett a 40. hét, sőt el is múlt.

Ekkor már nem voltam valami jó társaság. Ctg-re menet közöltem a nővérekkel, hogy füstöljék ki a picit, mert hamarosan születésnapom lesz, s nem szeretnék bent ünnepelni.

 

 

Október 9-én reggel csomagokkal felpakolva jelentkeztem a szülészeten, előző nap már minden ismerősöm értem izgult, s várták a nagy hírt, én is. A nagy hír pedig, hogy reggel kb. 8 utántól 13.30-ig kaptam az oxitocint az infúzióval együtt, mégsem indult semmi, nevezhetnénk próbaszülésnek, de csak a gép érezte a fájásaimat. Hazajöttem. 3 utcányira lakok, tehát ha indulna valami, még az utolsó pillanatban is odaérnék.

Október 11-én estefelé elkezdődött valami. Felfoghatjuk jóslófájásoknak, mivel megjósolták a másnapi eseményeket, de az erősségét tekintve igaziak voltak. Ahogy jöttek, el is múltak.

Október 12. A 29. születésnapom! A második indítás. Reggel 7-re mentünk férjemmel a szülészetre. Ő elment dolgozni, én pedig vizsgálatokra (ahol megállapították, hogy 1 cm-re nyíltam, ebből nem lesz semmi). Kb. 8.45-kor kötötték be az infúziót, s kaptam oxitocint hozzá. 10 óra után már nagyon kellemetlen volt, járkáltam az infúziós állvánnyal, hogy segítsek magunkon, de egyre sűrűbben ültem le. Az 1-es szobában vajúdtam, ahol a falon egy mosolygós kisfiú plakátja volt, aki annyira felidegesített, hogy nem tudtam hova nézni.

Az egyik nővér közölte, hogy fog ez még jobban fájni- nem lett igaza. Megjött az orvosom, a születésnapi gratuláció után a szülőágyra hívott megvizsgálni, már 6 cm-re nyitva voltam. Ekkor már fenn is maradtam az ágyon, szemben egy órával. Ez az óra az ügyetlenségemet jelezte számomra.

Kevés ember olyan szerencsés, mint én, akkor persze nem ezt éreztem! Két nővér és a saját orvosom (itt nálunk nincs fogadott külön orvos, vagy legalábbis nem tudok róla), mivel indított szülés volt. Mindhárman körülöttem tettek-vettek. Sosem hagytak egyedül, mégis elveszettnek éreztem magam. A férjem délig dolgozott, utána rögtön odajött. Nem szerettem volna apás szülést, nem tudtam, mire számíthatok, de abban maradtunk, hogy a szülőszoba mellett várakozik (nem tudom, kinek lehetett szörnyűbb, komolyan), direkt az ajtó mellett van a látogatóknak kijelölt hely. Az orvosom 11.30-kor mondta, hogyha még szólok a férjemnek, ideér a célegyenesre. Mondtam, hogy nem szeretném, de azt igen, hogy a szülés után bejöhessen amíg 2 órát az ágyon kell lennem, s szeretném, ha utána is maradhatna.

Őszintén szólva reméltem, hogy délig végzünk!

Kb. dél körül kezdtek jönni a tolófájások, amiket nem éreztem túl erősnek. Hiába mondták, hogy akkor nyomjak, ha fáj, nem fájt annyira, hogy ingerem legyen hozzá, de hűségesen szótfogadtam. Az oldalamon fekve tettem ezt, mint kiderült, így könnyebb is volt. Majd a hátamra fekve folytattam a szülést. Az egyik nővér az orvossal a picit várta, de közben ctg, miegymás, a másik a fejemnél, a kezemet fogta, amit viszonoztam is. Időnként megpihentem, majd próbáltam a lehetetlent, érezni a tolófájásokat. Azért továbbra is nyomtam.

Végül az orvos és a kezemet fogó nővér segített ki minket a hasam nyomásával.

Lehet, mások ezt bántónak, rossz érzésű dolognak élik meg, én nem.

El sem hittem, hogy vége. Túléltem, túléltük. Csukott szemmel csináltam végig, mert féltem, hogy szétpattannak a hajszálerek az erőlködéstől. Na, ezzel, s ehhez hasonlókkal riogattak előtte!

Az orvosom felkiáltott, hogy pisil- erre a férjem azt hitte kint, hogy fiunk született, pedig tudtuk, hogy lány-, hajasbaba, hosszú szempillákkal, nagyra nyitott szemekkel. Mintha ezzel megsértette volna a kisasszonyt, rögtön sírásba kezdett.

Nem véletlenül írom higgadtan, vagy inkább kívülállóként ezt, mert csak innentől kezdve változtak meg az érzéseim. 13: 05: valósággá vált!

Rámtették Jankát.

A bal kezemmel fogtam a puha fenekét. Mindennél jobb érzés volt. Előtte nem hittem volna, hogy már ekkor megkönnyebbülök, mintha nem is szültem volna, pedig a gátmetszés sem maradt el, mivel a kishölgy supergirl-ként kézzel érkezett, s a repedést sikerült így az utolsó pillanatban meggátolni.

Az orvosom kiment a telefonomért, így 3 perccel később már kép is készült a lányunkról, amit kivitt apukának egy zöld ruhával együtt, hogy nézegesse, amíg nem jöhet be.

Az első szoptatás is itt zajlott. Ekkor vált igazivá. Magamból etettem, s amíg szoptattam, minden egyes alkalommal csodaként éltem meg ezt a tényt.

A kislányt elvitték, lemérték stb. Közben az orvosom ellátta a gátsebet. Laza társalgás vette kezdetét, emlékszem, hogy a férjem nem tudta mire vélni ezt kintről.

Ezután bejöhetett ő is. A picit megmutatták neki. 49 cm és 3,33 kg, kis gonosz törpe kinézetű, szép sima, tiszta bőre volt, semmi vér vagy máz nem volt rajta. A miénk.

Másfél órát kettesben voltunk, ekkor utoljára. Mintha a reggeli társalgást folytattuk volna, csak pocak nélkül… még nem éreztük a felelősséget, a szülői lét komolyságát, hogy is éreztük volna, ketten voltunk csupán.

Az utolsó fél órát egyedül töltöttem, a férjem hazament, hozta a megérdemelt születésnapi tortát, s a még szükséges dolgokat. Közben én lekecmeregtem a szülőágyról, s a nővér átvezetett a szobámba, egyedül voltam, fájdalmat nem éreztem, így telefonálgatásba kezdtem, a szüleimnek elújságoltam, amit már tudtak a férjemtől. Egészen fél 5-ig kettesben voltunk ismét, Jankát ezután hozták be, innentől kezdve hárman. Csodáltuk a pici arcocskáját, fejét, ami a tejtől megnövekedett mellemnél kisebb volt, a karszalagját, aminek száma 122. 12-én születtünk mi lányok, a férjem pedig 22-én. Érdekes összefüggés ez is. Valahogy összeálltak végre a dolgok.

Hálás vagyok az orvosomnak, aki a végén azt mondta, hogy milyen szép szülés volt, s remélte, ebben lesz részem, a nővéreknek, akik nemcsak a feladatukat végezték, hanem emberként viselkedtek.

Nekem nem okozott rossz élményt a burok repesztése, a gátmetszés, a hasam nyomása, ezek kellettek ahhoz, hogy Jankát a kezemben tarthassam, ráadásul olyan ügyesen csinálták, hogy a hasfalamon egyetlen folt sem lett; tehát a riogatás, miszerint ezek mennyire fájnak, nem jöttek be, na, a szülés az már más helyzet!

 

Már csak abban reménykedek, hogy a következő babánál is ilyen szerencsém lesz, az már biztos, hogy apuka is jelen lesz, ő is megérdemli azt az első pillanatot!