Nem készültem fel megfelelően. Nem tudom, ti igen? Egyszerűen úgy adódott, hogy a várandósság alatt azzal voltam elfoglalva mi történik a pocakban, hogyan fejlődik a babám.
Aztán a vége felé a szülésre készültem, fizikailag – jógával, és lelkileg is, olvasással, meditációval. Az persze sokszor foglalkoztatott, hogy vajon elég jó szülő leszek-e, valóban nekem való-e az anyaság, mi lesz, ha majd meg sem tudom fogni és egyebek… De az nem jutott eszembe, hogy lesznek, lehetnek majd nehézségeim a szoptatás során. Az, hogy szoptatni akarok, nem volt kérdés. Édesanyámmal sokat beszélgettünk a tejbelövellésről, hogy masszírozni kell és fejni, mert különben fájdalmas lesz és gondjaim lesznek. Ezt is valahogy mellékesnek éltem meg, úgy gondoltam, majd eljön az a pillanat és akkor szembesülök a feladattal. Hát eljött. Mivel császárral szültem, a tejtermelésem tulajdonképpen az ötödik nap reggelén indult be intenzíven.
Hatalmas szerencsém volt, hogy 16 órával a műtét után felkerültem a szülészeti osztályra és Gergő a 20. órától kezdve szopizott, méghozzá nagyon ügyesen. Mintha mindig ezt csinálta volna, és számomra teljesen fájdalommentes volt a szoptatás. Fizikailag. Mert bizony bár az első két napon elég volt neki a kolosztrum – és kevés, 10 ml-nyi pótlást is kapott, addig a harmadik napon már egész nap velem volt – én alig tudtam mozogni, szinte egész nap ciciztünk, az én kisfiam pedig továbbra is éhes volt. Délután öt órakor nem tudtam tovább hallgatni a fájdalmas sírást és pótlást kértem a nővérektől. Hetven milliliter tápot megevett, majd nyugodtan elaludt. Őrületes időszak volt ez, alig vártam, hogy hazaérjünk és nyugalomban szoptathassak. Hétfőn reggelre két kőlabdával a mellkasomon ébredtem, attól függetlenül, hogy masszíroztam, fejni próbáltam és Gergő szopizni is igyekezett. Könyörögtem a vizitelő orvosnak, engedjen haza, ha már mindketten rendben vagyunk. Ekkorra már hullafáradt voltam, úgy éreztem az idegösszeroppanás szélén állok. Amint beültem az autóba, hazafelé jövet már tömködtem a káposztaleveleket a ruhámba, itthon pedig fejni próbáltam. A kisfiam a kórházban délben kapott táptól itthon délután ötig aludt. Ez idő alatt szinte semmit sem sikerült javítanom a helyzeten. Ekkor a párom rámparancsolt, hagyjam abba és pihenjek le. Megfogadtam a tanácsát. Aludni ugyan nem tudtam, de pihentem, hazaértem igazából, és ha hiszitek, ha nem, egy óra alatt engedett a feszültség, letudtam fejni valamennyi tejet, majd Gergő szopizni is tudott.
A következő hetek sokszor nehezek voltak. Voltak olyan napok, amikor úgy éreztem semmi mást nem csinálok, csak szoptatok, tejcsárda vagyok, gondoltam magamban. Hiszen a szoptatás napközben legalább negyven percig tartott, de sokszor egy órán át, míg éjszaka kétszer keltünk, s akkor legalább másfél órán át ébren voltam. Gergő sokszor elaludt szopi közben. S persze két szoptatás között borogatni kell, s mire ezzel megvagyunk, már jön a következő szopiidő. Arról nem beszélve, hogy állandóan szomjas voltam és néha olyan éhségrohamok törtek rám, hogy fél kenyeret képes voltam megenni. Az éjszakai hűtőnyitogatásokról ne is beszéljünk… Hmmm az a lehűtött almáspite… 🙂 De ez csak az első hónapot jellemezte. Gergő nagyon gyorsan megerősödött és a harmadik-negyedik hónapra a szopizás időtartama 10-15 percre csökkent.
A gondjaimat nem is ez okozta, hanem a túlzott tejleadó reflex. Ami a mai napig megvan, bár csökkent ugyan az intenzitása. Elejében míg Gergő az egyik oldalon szopizott, előfordult, hogy a másik oldalról csaknem egy deci tej kispriccelt, ömlött, csöpögött, sorolhatnám. Nem volt a háznak olyan része, ami ne lett volna anyatejes. Az éjszakai ágyeláztatásról nem is beszélve. Emiatt a szervezetem folyamatosan túltermelt, mert azt hitte igény van rá. Ezt követte két mellgyulladás, egyike csomómentes, de súlyos, egy napig tartó 40 Celsius-fokos lázzal, a másik csomós, kevésbé magas lázzal járó, de makacsabb. Mindkétszer ágynak estem, kénytelen voltam, mert tudtam, ha nem veszem komolyan a jeleket, baj lehet belőle. S ahogyan kedves jógaoktatóm mondja – a cici fontos és kell nekünk. 🙂 Volt ott négykézláb, kétóránként szoptatás, hűtés, fűtés, szoptatási tanácsadó felkeresése…
Tulajdonképpen a harc a tejért, a tejjel eltartott három és fél hónapig. Akkor mondhattam azt, hogy nem termelek túl annyira, hogy ne tudjak kilépni az utcára mindenféle “felszerelés” nélkül és akkor tudtam visszatérni alapvető háziasszonyi feladataim elvégzéséhez is. Előtte ugyanis egy sima mosogatástól annyira elfáradtam, hogy vagy lecsökkent a tejtermelésem, vagy begyulladtam.
Aztán jött a következő feladat, megbeszélni Gergővel, hogy bár nagyon örülünk, hogy kibújtak a fogacskái, azokkal legjobb lenne csak a rágókákat harapni, s a ciciket nem. Elég gyorsan sikerült, határozottan jeleztem neki, hogy ezt nem szabad. Bár most, hogy a két felső fogacskája is kinőtt, előfordul, hogy ráharap, de egyelőre csak véletlenül.
Nem tudom, hogy ezekre fel lehetett volna-e készülni vagy sem. Azt tudom, hogy bármilyen nehézség volt is, hálás vagyok azért, hogy még mindig szoptathatok. Mert látom, hogy sokunknál trauma volt a szülés körülménye, milyensége, de minden bizonnyal hatalmas trauma az is, ha nem szoptathatjuk a babánkat. Mert az a pillanat, amikor Gergő először rám nézett és rám mosolygott szopizás közben, örökre beleégett az emlékezetembe.
És még valami, bárhol, bármikor szopiztunk. Palicson a parkban, autóban, munkahelyen elvonulva. Étteremben is fogunk, ha úgy adódik.
Az elmúlt időszakban pedig úgy szopizunk, hogy a kisfiam közben a számban túrkál 🙂 Nem tudom mi jöhet még 🙂
