Óraátállítás éjszakáján, éjfélkor értünk be a szabadkai kórházba. A vajúdás tartott egy ideje, de az aktív szakasz valamikor este nyolc tájékán kezdődött. Tudtuk, tudtam, hogy egyetlen esélyem van a sikeres természetes szülésre, ha úgymond csak kitolásra érek be a kórházba. Nem úgy sikerült, mégis sikeres VBAC lett belőle, ráadásul egy általánosságban nem támogató környezetben. De ez a környezet aznap, október 27-én éjjel valamiért másmilyen volt.

A császár utáni természetes szülésre való felkészülés során két szülésznővel is beszéltem telefonon, abban a reményben, hogy az otthoni vajúdás alkalmával esetleg házhoz jönnek, megvizsgálnak, hogy tényleg csak a kitolásra menjek be. Dúlám volt, így már csak egy szülésznő kell, gondoltam én akkor. Mindketten támogattak – elviekben, de eljönni nem voltak hajlandóak. Elfogadtam.

Aznap, óraátállítás éjszakáján éjfélkor a szabadkai szülészetre megérkezve, miután megvizsgált az orvos, és kiderült, hogy 9 centiméterrel értem be, az is kiderült, hogy a papírjaim nincsenek nálam. Azért, mert a tervezett császárom hétfőn lett volna, minden papírom pedig emiatt az osztályon volt.

Ekkor derült ki, hogy aznap éjjel, amikor a fiam elindult, az a két szülésznő volt ügyeletben teljesen véletlenül, akikkel a szülésre való felkészülés során beszéltem.

A megállapítást és a nevetést követően, amelybe cseppnyi aggodalom is vegyült, magamra hagytak, mert látszott, nem lesz ez egy gyors szülés. S. annyit mondott sétáljak, üljek a wc-n, és időről időre megnézte jó-e a szívhang. Ennyire emlékszem, és arra, hogy egy időre félhomály lett.

Amikor újra felgyúltak a fények, már nagyon biztattak, pedig még mindig nagyon lassan haladtunk. Burokrepesztés, biztatás, és hatalmas fáradtság közepette csak arra emlékszem, S. annyit mondott, ejnye-ejnye, nevaljali T., a kisfiam nevét mondta. Mennyire lassan érkezik. Együttérzést és humort is éreztem a hangjában, de hitet is, nyugalmat, hogy lassan, de természetes úton fog megérkezni közénk.

Amikor kiderült, hogy már csak egy-két nyomás és mehetünk a szülőszékre, nem hittem a füleimnek. Utólag kiderült hajnali fél négy volt – az új idő szerint. S. annyit mondott, amikor felsegített – látja, nem jobbra megyünk – amerre a műtő van, hanem balra. Nevetve léptem fel az ágyra. S. megmosdatott, megvizezte az ajkaimat, majd amikor a kisfiamat a hasamra tették és én csak nevettem, nevettem, annyit mondott, ezért a mosolyért megérte.

Nekem is megérte. Mindennél jobban. Azt is tudom, hogy S. támogatása nélkül talán nem sikerült volna. Pedig életünkben először találkoztunk. S ebben a környezetben valószínűleg utoljára.

Azon az októberi éjszakán óraátállítás volt. Napokkal később is emlegették milyen hosszú és nehéz éjszaka volt. Köszönöm, hogy kitartottak. S.-nek köszönöm. Ezúton is.

Szerző: Tómó Margaréta