Versek, novellák, regények, dalszövegek, filmrészletek – gondolatok, érzések, melyek megmosolyogtatnak, töprengésre vagy épp sírásra késztetnek, avagy: minden esetben elindítanak valamit. Valami olyat, amely még ha elsőre nem is hisszük, hozzásegíthetnek bennünket a gyógyuláshoz – vallja Berényi Emőke, Vajdaság első irodalomterapeutája. A Híd folyóirat főszerkesztőjének az irodalom – még mielőtt az a munkaeszközévé vált volna – rendszerint támaszt nyújtott, erőt adott és átsegítette őt a legnehezebb időszakokon is. Most többek között ez az, amit tovább szeretne adni a nemrégiben létrehozott Olvasd Magad Facebook-oldal segítségével. A Szabad Magyar Szó-n megjelent interjú szerzője Pósa Tamara.

Régóta mozogsz az irodalom és az újságírók világában. Miért épp most döntöttél úgy, hogy létrehozol Olvasd Magad néven egy Fb-oldalt, amely gyakorlatilag ezen tevékenységek együttesére irányul?

Berényi Emőke (Fotó: Varga Zsuzsanna)

– A vajdasági magyar irodalmi életben sokan vagyunk „mindenesek”: amikor nem mi szerkesztjük a könyvet, akkor írunk róla, bemutatókat szervezünk neki, tanítjuk az iskolában. Ha első pillantásra van is különbség az eddigi munkaköreim között, a Magyar Szó munkatársaként, gimnáziumi tanárként, a Forum Könyvkiadó szerkesztőjeként vagy a Híd folyóirat főszerkesztőjeként mindvégig két dolog volt igazán fontos a számomra: az irodalom szeretete és a segítés szándéka. Szeretek tehetséggondozással foglalkozni, megmutatni a kamaszoknak, hogyan lehet egy szöveg iránytű vagy mentőöv. Szeretek ott lenni, amikor egy-egy könyvre rátalál az az olvasó, akinek az megíródott. Szeretem átsegíteni az írói válságban szenvedő szerzőt egy-egy mélyponton, és felvillantani előtte, hogy van értelme annak, amit csinál. Úgy érzem, ezek a feladatok találkoznak az irodalomterápiában, amelyet jelenleg a Pécsi Tudományegyetem kétéves szakirányú továbbképzésén tanulok. Az Olvasd Magad Facebook-oldalt elsősorban az irodalomterápiás tevékenységem népszerűsítésére és az induló csoportjaim beharangozására hoztam létre, másodsorban pedig, hogy megismertessem az érdeklődőkkel magát a módszert. Vajdaságban ugyanis én leszek az első irodalomterapeuta, elkél némi tájékoztatás arról, miként dolgozom.

Mikor és milyen apropó kapcsán vált számodra az irodalom a munkaeszközöd mellett terápiává?

– Mindig is nagy könyvmoly voltam, de kamaszkoromban tapasztaltam meg igazán azt, hogyan segít az irodalom nemcsak túlélni, hanem – ahogyan Vekerdy Tamás mondta – megélni és átélni is. Az olvasás tehát számomra jóval előbb volt terápia, mint munkaeszköz. Az irodalomterápia egy művészetterápiás módszer, amelynek a részeként versekből, novellákból, regényekből, sőt akár dalszövegekből és filmrészletekből kiindulva elindulhatunk egy önismereti utazásra. Annak sem kell azonban megijednie tőle, aki nem szeret olvasni, itt ugyanis nem a szöveg, hanem a lélek van a középpontban. A szöveg az elrugaszkodási alap, ahonnan dobbantva feltérképezhetjük a saját személyiségünket. Ehhez hozzájárulnak az írásos gyakorlatok, amelyek az irodalomterápia fontos eszközei. Ezeket ne úgy képzeld el, mint az iskolai fogalmazásokat: nem a foglalkozáson megszülető írások minősége (pláne nem a hossza vagy a helyesírása) számít, hanem az, hogy mit tudunk általuk felszínre hozni a belsőnkből, keretbe tudjuk-e foglalni a történeteinket.

Miért, milyen céllal szeretnéd megismertetni a vajdasági anyukákkal ezt a fajta személyiségfejlesztő módszert?

– Az anyává válás folyamata egyfajta normatív krízis: normatív, hiszen a legtöbb nő átéli, krízis, hiszen jól körülhatárolható, átmeneti válságos időszak. Mivel manapság nem nagycsaládban élünk, rengeteg kisgyermekes anyuka magányosodik el – nehezen találja meg azt a támogató közösséget, amelyhez szívesen tartozna. Az Anyacsavar című csoportomban olyan biztonságos helyet szeretnék létrehozni, ahol egy ilyen mom tribe kialakulhat. Az irodalomterápiás folyamatban ugyanis maga a csoport is gyógyító erővel bír: leképezi a kapcsolatainkat, általa tudatosíthatjuk, hogyan működünk a hétköznapokban. Emellett pedig megerősíthet bennünket abban, hogy a problémáinkkal nem vagyunk egyedül, és van remény a megoldásukra.

Van-e erre igény Vajdaságban?

– Az érdeklődők lelkesedése azt mutatja, hogy van. Ráadásul az irodalomterápia felhasználása igen sokrétű: az óvodásoktól az idősekig, a babaváróktól a gyászfeldolgozókig szinte minden életkorban és válságos időszakban támaszt nyújthat. Rengeteg témaötlet van még a tarsolyomban, és szívesen indítanék csoportokat Szabadkán kívül is. Doktoranduszként a délszláv háborús traumákkal foglalkoztam a kortárs prózairodalomban, de pár év után rájöttem, hogy ami igazán érdekel, az a lelki ellenállóképesség, vagyis a reziliencia. Az, hogy mitől függ, hogy egyesek, bár erősnek tűnnek, beleroppannak a sorstörésekbe, míg mások bizonyos idő elteltével képesek feldolgozni azokat, és beépítve őket a mindennapjaikba, továbblépni. Minket, vajdasági magyarokat igencsak megtépáztak a 20. század történelmi viharai, és sokan közülünk több nemzedéken át hordozzák magukban ezeket a sérüléseket. Ezen működésmódjaink felismerésében, tudatosításában és megváltoztatásában segíthet az irodalomterápia, de bármilyen más pszichoterápiás módszer is. Szóval szerintem a közösségünkre ráfér a gyógyulás, ám az az egyéni ráeszméléssel kezdődik.

A te személyiségedet miként formálta az irodalom?

– Ez olyan, mintha egy profi sportolót arról kérdeznél, hogyan formálta a személyiségét a sport. Nem tudom, milyen lenne az az Emőke, akiből kivonták az irodalmat. Szorongó kamaszként olyan hősökről szerettem olvasni, akik a viselkedésükkel példát mutattak, és segítettek dönteni. Az olvasmányaim nyitottabbá tettek, és erősítették a szociális képességeimet, mert általuk bele tudtam élni magam a környezetemben lévők helyzetébe. Volt, hogy egészen konkrét életvezetési tanácsot kaptam szépirodalmi művekből. Örülnék, ha ezt minél többen megtapasztalhatnák.