A 38 éves Celeste Erlach, egy 4 éves fiú és egy csecsemő dolgozó édesanyja elérkezett arra a pontra, amikor úgy érezte: nem bírja tovább, hogy a családdal kapcsolatos összes teher rá hárul. Az anya – aki egyben az And What a Mum blog írója is – ezért végső kétségbeesésében egy, a Facebookon közzétett nyílt levélben kérte a férjét, vegye ki jobban a részét a gyerekek körüli teendőkből. Mafyarra a csaladinet.hu  tette közzé a levelet, amelyet most mi is közlünk.

Érzései alighanem sok anyának lesznek ismerősek. Celeste férje ugyanis rendes ember: szereti a családját, dolgozik, ha nagyon muszáj, még rá is lehet bízni rövid időre a gyerekeket, ha az anyának pihenésre van szüksége. A nő azonban úgy látja: a terhek még mindig nagyon egyenlőtlenül vannak elosztva, és ha nem változtatnak, hamarosan összeroppan a súlyuk alatt.

Sorait több ezren osztották meg.

“Kedves Férjem!

Több segítségre van szükségem.

A tegnapi éjszakád nehéz volt. Korán szerettem volna lefeküdni, ezért megkértelek, hogy vigyázz a babára. Ő sírt. Pontosabban jajveszékelt. Hallottam fentről a hangját, a gyomrom összeszorult, és azon gondolkoztam, lemenjek-e, hogy felszabadítsalak, vagy magamra zárjam az ajtót, hogy egy kicsit alhassak, amire rettentő nagy szükségem lett volna. Ez utóbbit választottam.

20 perccel később bejöttél a szobába a még mindig magán kívül üvöltő babával. Betetted őt a mózeskosárba, és az ágynak ahhoz az oldalához toltad, ahol én feküdtem, jelezve, hogy eddig vigyáztál rá.

Üvölteni szerettem volna. Abban a pillanatban legszívesebben leálltam volna veled verekedni. Egész átkozott nap a babára és a kisgyerekre vigyáztam. Tudtam, hogy hamarosan fel kell kelnem, hogy egész átkozott éjszaka a babát etessem. A legkevesebb, amit tehettél volna, hogy egy pár órát elvagy vele, amíg megpróbálok egy kicsit aludni.

Csak néhány óra értékes alvás. Ez tényleg akkora kérés?

Tudom, mindketten úgy nőttünk fel, hogy a klasszikus apa-anya szerepeket láttuk a családunkban. Mindkettőnknek az édesanyja volt az legfőbb gondviselője, apáink pedig nem igazán voltak jelen. Nagyszerű apák voltak, de senki nem kérte tőlük, hogy különösebben sok időt töltsenek pelenkacserével, etetéssel és gondozással. A anyáink igazi szupernő módjára működtették a családot. Főztek, takarítottak, gyereket neveltek. Örültek, ha apa segített, de nem várták el.

Úgy látom, a mi családunkban is minden nap egyre inkább ez a felállás kezd érvényesülni. Hiába mentem vissza dolgozni, továbbra is az én feladatom a család etetése, a ház tisztán tartása és a gyerekekről való gondoskodás. Ezért leginkább önmagamat okolhatom. Korábban már megmutattam, hogy képes vagyok rá. És igazság szerint szeretném is. Nem akarlak bántani, de azért megnézném, mit enne a család vacsorára, ha ez egy hétig a te feladatod lenne.

Látom azt is, hogy a barátaim és más anyák is megcsinálják, és jól csinálják. Tudom, hogy te is látod. Ha ők képesek rá, ha a saját anyáink képesek voltak rá, akkor én miért nem?

Nem tudom.

Lehet, hogy a barátaink nyilvánosan csak szerepet játszanak, otthon pedig küzdenek. Talán anyáink is csendben szenvedtek évekig, és most, hogy eltelt harminc év, egyszerűen már nem is emlékeznek rá, milyen nehéz volt. Vagy, amiért minden nap hibáztatom magam, lehet, hogy egyszerűen én nem vagyok erre alkalmas úgy, ahogyan a többiek igen. Akárhogy is legyen: több segítségre van szükségem.

Egy részem úgy érzi, már az is kudarc, hogy egyáltalán ezt kérem. Úgy értem, te alapvetően segítesz. Nagyszerű apa vagy, jól bánsz a gyerekekkel. És egyébként is, ez könnyen kellene, hogy menjen, nem? Hát semmi anyai ösztön nem szorult belém?

De én is ember vagyok, és a napi öt óra alvás kikészít. Szükségem van rád.

Reggelenként szükségem van rád, hogy segíts a nagynak készülődni, amíg én gondoskodom a babáról, összepakolom mindenki ebédjét, és megiszom egy kávét. És nem, ez nem azt jelenti, hogy leülteted őt a tévé elé. Azt jelenti, hogy odafigyelsz arra, hogy elmenjen vécére, megreggelizteted, megkérdezed, kér-e inni, és összekészíted az óvodai felszerelését.

Esténként szükségem van egy óra nyugalomra az ágyban, amikor tudom, hogy a nagy alszik, és te vigyázol a kicsire. Tudom, nem egyszerű azt hallgatni, ahogy sír. Hidd el, tudom. De ha én képes vagyok arra, hogy egész nap őt nyugtatgatom, neked is el kell viselned egy-két órát este. Kérlek. Szükségem van rád.

Hétvégenként még több szünetre van szükségem. Olyasmire, hogy kimehessek egyedül a házból, és úgy érezhessem magam, mint egy önálló ember. Elég, ha csak körbesétálhatom a háztömböt, vagy elmehetek a boltba. Amikor megszervezem, mikor legyen az úszásóra, és mikor menjenek át a barátaikhoz játszani, és úgy tűnik, jól kézben tartom az egészet, szükségem van rád, hogy segíts. Vagy javasold, hogy ledőljek, amikor a gyerekek is alszanak ebéd után. Vagy lepakold az asztalt anélkül, hogy külön megkérnélek rá. Szükségem van rád.

Végül pedig szükségem lenne arra is, hogy halljam, mindezért hálás vagy. Szeretném, ha észrevennéd a tiszta ruhát és a finom vacsorát. Szeretném, ha értékelnéd, hogy órákig szoptatok, a munkahelyemen pedig fejek, pedig egyszerűbb lenne tápszerezni. Remélem, észrevetted, hogy soha nem kérlek arra, hogy a barátaiddal való találkozás vagy a sport helyett itthon legyél. Mivel én vagyok az anyjuk, természetesnek veszed, hogy úgyis mindig itthon vagyok, mindig tudok rájuk vigyázni.

Tudom, a szüleink nem így csinálták, és nem is szívesen kérem ezt. Olyan jó lenne, ha én is képes lennék mindenre, látszólag nehézségek nélkül. Jó lenne, ha nem kérnék segítséget olyan dolgokért, amelyek a többség szemében az anyák feladatai közé tartoznak. De be kell látnom, hogy én is emberből vagyok. El kell mondanom, milyen nagyon szükségem van rád, és ha minden ebben a mederben folyik tovább, egy idő után összeroppanok. Ez pedig rossz lenne neked is, a gyerekeknek is, az egész családnak.

Mert szembe kell néznünk vele: neked is szükségem van rám.”