Egy kutatás a kilencvenes évekből érdekes kérdést tett fel házaspároknak: „Szükséges-e a gyermek a boldogsághoz?” A válaszadók közel 70%-a felelt igennel, vagyis a megkérdezettek többsége szerint akkor lehet teljes és boldog életük, ha gyermeket vállalnak.
A témában számos kutatás készült az elmúlt évtizedekben. A fenti eredményekhez hasonlóan a párok nagy része pozitív várakozással tekint a gyermekvállalás hatására a párkapcsolatra. Ennek ellenére a párok közel fele az első gyermek érkezése után krízist él meg, de az előzetes várakozásaik mindenképpen pozitívak. Az anyaméhben fejlődő magzat egy olyan genetikai kapocs két ember között, aki még akkor is összeköti őket, ha az idők során útjaik szétválnak. A várandóssághoz kapcsolódó teendők, a baba érkezése olyan új feladatokat teremt a párnak, melyet közösen kell megoldaniuk, és ez általában még jobban összekovácsolja őket. Önmagában az a tény, hogy egy teljesen védtelen kisember ennyire ki van szolgálva a szülők törődésének, beindítja a családdá v
áláshoz kapcsolódó érzéseket. A gyermek körüli teendők prioritássá válnak, és ez nagyon erős összekötő kapocs egy pár életében.
A „normatív krízisen” túl, mely minden felnőtt ember életében elérkezik, ha szülői szerepbe kerül, néhány dolog nehezíti a párkapcsolat alakulását a gyermek születése után. Ilyen az, ha a gyermek érkezése készületlenül éri a párt, vagy az egyik fél még nem akart igazán szülővé válni. A családok többsége igyekszik olyan élethelyzetben gyermeket vállalni, amikor a körülmények (hellyel-közzel) adottak hozzá. Például stabil párkapcsolat, a megfelelő egzisztencia stb. A nehezített élethelyzetben még több feszültséggel járnak a gyermek körüli teendők.
A szülővé válás a párkapcsolat nagy próbája. A hagyományos patriarchális családmodellben, ahol az apa a ház ura és
Ellentétben a patriarchális családmodellel, azokban a házasságokban, ahol a két fél egyenrangú, a gyermek körüli teendők inkább összekovácsolják a szülőket. A kapcsolat jellegéből fakadóan feltehetően maga a gyermekvállalás is közös döntés, így az ezzel járó feladatok arányosan eloszlanak az anya és az apa között. A tudatos családtervezés és a konzekvens gyermeknevelés a szülők személyiségfejlődésére is hatással van. A szülői szereppel rengetek készség, képesség tanulása jár, és ezek mind-mind beépülnek a személyiségbe. A szülői kompetencia érzése pedig az élet többi területén is jól alkalmazható. Pl. a tanult empátia más szociális kapcsolatokra is kiterjeszthető.parancsolója, a nő feladata pedig leginkább a gyermekek nevelésére és a háztartásra korlátozódik, hamarabb eltávolodnak a párok egymástól a gyermek születése után. Ezekben a családokban a férj hajlamos a gyermekkel kapcsolatos teendőket az anyára hárítani, aki szinte teljesen egyedül marad a problémákkal. Ez egy ördögi kör. Az anya azt tapasztalja, hogy feladatai a gyermekkel kapcsolatos teendőkben kimerülnek, így még inkább ráfókuszál. Az apa kommunikációja pedig meg is erősíti ebben, sőt a gyermekkel egyedül maradt anya valójában még elhanyagoltnak érzi magát. Hasonlóképpen az apához, aki azt tapasztalja, felesége kevesebbet törődik vele. A feleség igényeit idővel egyre inkább a gyermek elégíti ki, és a nő érzelmileg eltávolodik férjétől. Ezekben a hagyományos házasságokban a gyermek érkezése kevésbé erősíti a párkapcsolatot.
Összességében, ha a „jó szülői szerepet” sikerül megvalósítani, az mind a párkapcsolatra, mind a személyiségfejlődésre pozitív hatással van.
A Pannon RTV tavaly készített műsora a születés hetén ebben a témában megtekinthető itt:
forrás: gyermekpszichológus.blog.hu
fotó: web
