Anna Petra születése
(Szabadka, 2013.augusztus 12. 7:42)

Első felvonás – Látencia

Finom hullámzó, pulzáló energia löketek – három percenként. Feszült vagyok és tanácstalan. De három percentként megtalálnak.  A bábám messziről jön, ezért reggel hét órakor felhívom, mert mi van ha, nem ér ide? Azt mondja elindul de ezért még párszor beszéljünk telefonon.

Mindenki bezsong. A férjem betelefonál a munkahelyére, hogy őt ma ne várják. Nem nagyon értik miért maradna a vajúdó feleségével és különben is a kórházban úgysem tehet értünk semmit. Csak, hogy mi nem kórházban várjuk a kisbabánkat, hanem itthon. Kis magyarázkodás után leteszi a telefont. Jól van akkor most ez a szülés? Furcsa, nem vagyok teljesen meggyőződve róla, de várom a fejleményeket, hátha bevadulnak itt a dolgok.

Felhívom a dúlámat. Pont jó neki ez a nap, a gyerekek a férjével ő meg bármikor indulni kész. Hát délutánra meg is érkezik. Nagy itt a sürgés – forgás.  Anyukám süt – főz, a férjem és az apám a felfújható gyermekmedencét bütykölik, (pár napja még statikus véleményét is kikérték, nehogy leszakadjon a mennyezet a súlya alatt). A bába megérkezik estére. Mindenki itt van, mindenki vár. Rám várnak? Úristen tényleg a szülésem! Elveszítettem a ritmust, alig maradt egy kis fájás, „menzeszes görcs” vagy valami ilyesmi. Jaj, most mindenki miattam ugrál és nem is szülök? Ajjaj, mi lesz itt?

– Feküdjünk le aludni, és ha van valami majd akcióba lépünk – javasolja a bába.

– Rendben, majd szólok, ha lesz valami – így én, s megszeppenve „nyugovóra térek”.

Lelki megtisztulás

Az éjszakám lelkileg iszonyúan megvisel. Számtalan érzés kavarog bennem, amelyek hajnalra már démoni erőkké formálódnak és borzasztó csapdában érzem magam, mert sehogy sem tudok ebből a kavarodásból kilábalni. És a gondolatok jönnek – mennek, az érzések suinte a magukévá tesznek: itt a félelem mely sötét és éget, a lelkiismeret-furdalás mely oly savas, hogy szinte kimarja a bőrömet, s a bűntudat, súlyos, rám telepszik és szinte agyonnyom. Édesanyám, nagymamáim szenvedései átfolynak rajtam. Mikor lesz már ennek vége? Őrület! S egyszerre hajnalodik. Alig várom a világosságot, lemegyek a kertbe a növények közé megtisztulni – ha lehet! Napsugarakban fürdik az arcom és mintha könnyebb lennék, de a szülésem… a szülés leállt.

Még egy nap a bábával és a dúlával. „Van ez így, hogy leáll a szülés” – nyugtatnak ők s én kénytelen vagyok ezt elfogadni, mást úgysem tehetek. Egy szép délutánt még együtt töltünk, még egy éjszakát maradnak – hátha mégis – de reggel mindenki visszatér az életbe. Ez az éjszaka nyugodt és békés, rég nem aludtam ilyen jól!

Elmentek. A férjem visszatér a munkába. A napok forróak, s én várok. Még van idő, még tíz nap a terminusig. Forróság van. Hűvös szoba és sok-sok limonádé. Így telnek a napok. Az éjszakák? Azok csodásak. Olykor erőteljes energia hullámokat érzek a távolból, nagyon messziről, ismeretlen helyekről jönnek. Amikor megtalálnak, felébredek, mintha üzenetet kapnék a Másvilágról, s csak ámulok azon, hogy milyen kifürkészhetetlen is ez a földi élet, és alázatot tanulok, mert érzem, hogy annyira kicsik és jelentéktelenek vagyunk ezen erőkhöz képest.

Vajúdás. De csak úgy, szülés nélkül. Felülök az ágyban, valamit mormolok, és spirális mozgásba kezd a testem. Egy csatorna vagyok, amely a méhemből az ég felé nyitott. Talán a kisbabám most kapja meg az égiek támogatását. Talán a kisbabám sorsa vetül ki rám. Nem tudom. De valami olyasmit érzek, amit eddig még sosem. Olyasmit, amiről eddig csak hittem, hogy létezik. Olyasmit, amit nem lehet szavakkal elmondani, Most megélem, megtapasztalhatom. Csodálatos, hogy nő vagyok. Újra megszületek. Anya leszek.

Egyre nehezebben viselem ezt a látencia szakaszt, nagyon elhúzódik már. Már egy hete, hogy ez megy. A dúlám tartja bennem a lelket és az erőt. Ő bízik bennem. Biztosan itt lesz még akkor is, ha a bába nem érne ide… közelebb utazik, egy közelebbi városba, hogy ha kell minél hamarabb itt legyen. Bízik bennem és én is benne. Ez annyira jó érzés! Ez nagyon kell a szülésben.

Második felvonás – Katarzis

Vasárnap reggel van. Ritmusba rendeződnek a fájások. 25 percesek… most EZ AZ? Elegem van már mindenből! Én nem is tudok szülni! Vulkán vagyok, amely bármikor kitörhet. Ne szólj hozzám! Hagyj békén, egyedül akarok lenni. Inkább rajzolok, sosem szoktam, de most kell. Sírok az örömtől, hogy nemsokára anya leszek. Sosem fogok szülni, olyan ez a gyerek, mint az apja, állandóan szöszöl, amikor valahova elindulunk, biztosan az apjára hasonlít majd, miért szöszölünk már ennyit? Sikítanék. Elalszom. Felébredek. Újra elalszom. Elmúltak, most is, megint elmúlt! Nincs sodrás, nincs ritmus! Miért alszom ennyit? Csak alszom, egész délután elnyom az álom, de én nem akarom. Forróság van talán azért? Felhívjam a bábát? Igen, felhívom, beszélni akarok vele, hallani szeretném a hangját. Azt mondja: „amikor ilyen sokáig készülődik a kisbaba akkor a szülésnél résen kell lenni!” Résen lennék én! Csak már lennék! Miért ilyen nehéz ezt kivárni?

Elegem van már. Nem érdekel. Nem is akarok már szülni. Akkor bent marad a gyerek és kész! Zenéket hallgatok, táncolok. „Csak egy jó nagy adag jéghideg fagyi bomba, ez kell már nekem, semmi más!” Elindulunk a férjemmel a cukrászdába. „Húúú mi ez? Várj csak ez elég konkrét… de vezess tovább már napok óta ez van!” Azért ránézek az órára… és „basszus megint egy, hú hát nem semmi!” De azért még mindig nem tudatosul bennem, hogy mi történik. Bemajszolom a hatalmas fagyi kelyhet miközben folyamatosan erősödnek a sodrások és hazafelé sem állnak meg: jönnek – mennek, hat percenként. Felhívom Andit, a dúlát. „Ok akkor otthon pontosan lemérek hármat egymás után és újra beszélünk.”

Pisilnem kell. Húha, mi ez? Tágulási vér. Öt perces fájások. Most már biztosan EZ AZ! Beszélek a bábával is. „Akkor elindulok” – és letesszük a telefont.

Péter, szülünk!

Izgulok, de végre a sok hónap készülődés és várakozás beteljesedik. Azért feszült vagyok és kicsit hisztis és egy kicsit elviselhetetlen. De igyekszem nem az lenni. De ilyenkor nem lehet NEM, nem is szabad. Ami jön fogadd, ami megy engedd! Ez a mantrám!

Vajon meddig fog tartani? Vajon kibírom-e? Milyen pózban szülök majd? Milyen lesz a vízben? Sikerül a fájdalmat átalakítani?  Milyen lesz a kisbabám? Fiú vagy lány? Szerintem lány, úgy érzem kislány… de mi van, ha nem, akkor nem jók a megérzéseim? Mindegy is, nemsokára tényleg anya leszek! Anya. Az mi? Az milyen?

Éjjel 12 óra van. Furcsán múlik az idő, kicsit nehezebben, gyorsabban és sűrűbben, mint máskor.

A dúla

Andi éjjel kettő körül érkezik. Nincs nagyon időnk traccsolni pedig jó lenne csip – csup ügyekről, de a sodrások három percenként jönnek, már nehéz egyedül elviselni. (A kávéját hajnalban itta meg, miután mi, hárman már mind lefeküdtünk).

Masszírozni kezd… de jó a keze… húúú ez a sodrás, ez most nagyon erős… de jó, elment. Pihenjünk. Eggyel közelebb vagyunk. A földön ülök, érzem, hogy közeledik… meg is talál. Nem véti el. A sodrás sosem véti el a célt és mindig telibe talál!  Milyen jó Andi ölében vajúdni, a teste átveszi a testemből a fájdalmat. Nem teljesen, de éppen eléggé! Éppen eléggé ahhoz, hogy folytatni akarjam, hogy ne adjam fel. Hányingerem van.  Hányni fogok! Hányok. Ránézek Andira és egyre gondolunk: már öt centinél járhatunk.

– Szeretnél egy kicsit vízbe menni? A kádba. Engedjek vizet?

– Hát már lehet vízbe menni? Végre! Igen, igen szeretnék!

Mire a kádhoz érek újabb sodrás talál meg. Kezdek félni tőlük, kezdem úgy érezni, hogy nem uralom őket és lassan erősebbé vállnak, mint én. A víz jó meleg. Hirtelen kitisztul a fejem. „Most meg miért vagyok ilyen jól?” Mindenki nevet rajtam, viccelődök még egy kicsit, aztán meglátom a férjemen azt a farmer nadrágját, amit nem szeretek és kegyetlenül leszólom őt, amiért ezt viseli: „Péter szülök, te meg ebben a tróger nadrágban vagy?”Szegény feje! De szerencsére felkészültünk arra is, hogy „ekézni” fogom őt a vajúdás alatt. Szépen, szó nélkül ruhát vált, ünneplősebb, elegánsabb darabokra. Egyébként meg tényleg könnyebb lett, kellett ez a kis megkönnyebbülés, a meleg víz és a masszázs a víz sugarai alatt. Még vár rám a meló nagy része.

Csörög a telefon, megjött a bábám, a kapu előtt áll. VÉGRE, hát mégis ideért?!  Hirtelen kislányos öröm, gyermeki boldogság uralkodik el rajtam, örömömben táncolnék is. Kivánszorgom a kádból és megállapítom, hogy ez a szülés nem is olyan szörnyű. És kicsit körülnézek (eddig nem volt rá időm). Félhomály van, az ablak nyitva, kellemes meleg az idő, elmúlt az augusztusi kánikula. A férjem végig a közelemben volt, de én ezt alig vettem észre. De érzem, h itt van. Kellemes, halk zene szól. Amit megbeszéltünk. Köszöntöm a bábát is „Gyere, érkezz meg te is közénk” – jó pofizok, próbálok vendéglátóként helytállni, de csakhamar megtalál a következő sodrás, csakhamar visszatér a szülés. Már meztelen vagyok. Jól érzem magam, biztonságban érzem magam. Nem is lehetnék jobb helyen és ez rengeteg önbizalmat ad. Most már minden a helyén van, mindenki itt van, aki kell. Pont így szerettem volna. Végre átadhatom magam.

A bába

A bábák. A spirituális bábák hordoznak magukban valami egészen különleges energiát.  Kíséri őket, és én érzem ezt. Amikor a szemébe nézek látom, hogy ő tudja, mi történik és látom, hogy azt mondja: „minden jól van”. És néhányat velem együtt sóhajt. Nagyon nyugodt, nagyon szelíd és békés miközben a sodrások engem keresztbe kasul megdolgoznak és földre kényszerítik az egómat. De elég egy pillantás és elfogadom, ami van. Azt hiszem, most van az, hogy megadom magam a szülésnek, nem tudom legyőzni, hát elfogadom és a szüléssel tartok az ismeretlenbe. A bába első érintése a derekamon… még most is emlékszem rá. Egy érintésben benne volt minden. Minden, ami megnyugtatott, erőt adott és feltöltött. Meleg, biztonságot nyújtó, szeretettel övezett érintés volt ez, az egyik leg meghatározóbb pillanata a szülésemnek.

A szülés

„A muskotályzsályás forró borogatás a legjobb dolog a világon!” – erre gondolok, amikor a fájás csúcspontján, pont amikor kell, pont oda ahova kell borogatást adnak nekem. Szinte eufórikus élmény átélni azt, hogy csökken a fájdalom. A férjem le, s fel rohangál a forró vizes edénnyel. Ő is mellettem van, ő is dolgozik! Ez erőt ad. Recsegek – ropogok. „Hány centinél tartunk? Nyolc? Akkor felejtsük el a medencét, itt nemsokára baba lesz”! Döntöttem. Kicsit sajnálom, de a mantrám segít: Ami jön fogadd, ami megy engedd!

Egy csapásra megváltozik az energia – ez már a kitolás! „Mehet?” – kérdem a bábát. „Mehet”. Megváltozott minden, a fájások is eléggé megdolgoztak már, s benne vagyok a szülés legmélyebb bugyrában. Még nagyon erősnek érzem magam annak ellenére, hogy néhány sodrásnál úgy éreztem, hogy ez volt az utolsó, nem bírom tovább… de az az egy perc pihenőidő, az áldás! Az ilyenkor a legnagyobb áldás, boldogságot és elégedettséget érzek a szünetek alatt. 45 perc a kitolásban. Sportosan, észvesztve szülök. Így élem meg. Erős vagyok, nincs bennem kétség, minden rendben van és haladunk. A férjembe kapaszkodva, őt nyüstölve üvöltök az arcába miközben a kisbabánk és a családunk születik. Úgy érzem, nagyon hangos vagyok, de kit érdekel? Szülök!

 Megreped a burok és forróság önti el a combjaimat. Megnyílik egy kapu. Egy érzékeny, élettel teli kapu. „Most legyetek velem ti mind, kik eddig segítettetek! Most fogjátok a kezem, most segítsétek át a kisbabámat épségben, egészségben! Gate gate para gate parasam gate bodhi svaha (menny, juss át a túlpartra, válj Buddhává)” Most félek egy kicsit. Eltűntem egy kicsit.

Lassan megszületik a baba feje. Egy újabb állomás. „Szia kisbaba, de aranyos vagy!” – így köszöntik őt a segítőim. Megfogom a fejecskéjét, forró és csúszós. „Drága kisbabám! Milyen lehet így két világ közt lenni?” A figyelmemet erőteljesen a jelenbe, az „itt és most – ba” hozom. Itt vagyunk, hárman. Térdelek, a férjem nyakát ölelem, miközben a kisbabánk élete első nagy megpróbáltatását éli át. Rá koncentrálok, minden figyelmemet a babámra összpontosítom. Mindketten sérülékenyek vagyunk, de vigyáznak ránk, óvnak bennünket. Érzem azt az erőteljes jelenlétet, amely kísér minket. Megnyugszom.

 

 

„Kinyitotta a szemét és körülnézett” – ezt mondták. „Vajon hogy néz ki? Kire hasonlít?”

Még jó néhány kitolás, már nem tudom honnan jön az erő. Ez már nem én vagyok. Az erő itt járt, s tovaszállt. Kicsusszan a teste is. Elengedtem, megengedtem. És abban a szent pillanatban visszatérek a jelenbe. Csak most érzékelem milyen az a módosult tudatállapot, amelybe lassan és fokozatosan juttatott el a szülés. De most tiszta vagyok. Úgy érzem soha sem voltam ennél tisztább.

Kislány!

A kisbabám a mellkasomon piszmog. Nem sír nagyon, csak panaszkodik egy kicsit, de megnyugvást talál a szüléstől izzadt, ziláló mellkasomon. Ez az első, finom találkozás egy életre belém égett. És a férjem tekintete, amikor az ölébe hullva a mellkasomra került a kislányunk. A tiszta, zabolátlan boldogság tekintete ez, amellyel rám és a kisbabánkra néz. Tudom, biztosan tudom, hogy szeret minket.

A kislányunk. Ő annyira a részem, mint a testem vagy a lelkem, csak most már rajtam kívül ölt formát. És mindezek ellenére egy teljesen új világ, amelynek meg kell küzdenie a feladataival, de tudom, hogy ügyes lesz és elboldogul az élete során.

A szülés transz – formáció

A zen tanítóm szavait hallom: „ a test szenved, a lélek pedig nemesül, és ezen tapasztalatok visznek előre a magunk által formált jövőbe. Ez a mulandóság és az öröklét egybegyúrása: maga az ember.”. Anyává születni csodálatos élmény. Magad mögött hagyod éned egy részét és a kisbabáddal együtt újjá születsz. Egy pillanatra a múlandóság és az öröklét egy és ugyanazok lesznek.  Te pedig már sohasem leszel a régi.

 

Tiszta szívemből köszönöm a segítőimnek, hogy ezt az átalakulást természetessé és háborítatlanná tették!