A gyerekvállalással gyökeresen megváltozik a nők élete, a kisbaba érkezésére való felkészülésnek, és majd a gyerekszülést követő időszaknak pedig fontos része, hogy foglalkozzunk felmerülő érzéseinkkel, gondolatainkkal.

A gyerekvállalás nem csupán a változó hormonháztartás, de a közelgő új élethelyzet hozta átalakulások miatt is érzelmi hullámvasút lehet. A kíváncsiság, boldogság és izgalom mellett megjelenhetnek olyan érzések is, mint a kételkedés, aggodalom, akár szorongás, félelem, melyek mind normális velejárói lehetnek a szülővé válás folyamatának, ugyanis ilyenkor teret kell adnunk szívünkben, gondolatainkban az új családtagnak és az új helyzetnek, ugyanakkor készen kell állnunk arra, hogy elengedjük korábbi életünket abban a formában, ahogy a baba érkezése előtt azt éltük.

Nő, társ, anya

Egy baba érkezésekor feltevődik a kérdés, hogy mi lesz a munkánkkal, milyen hatással lesz a család bővülésének a párkapcsolatunkra, készen állunk-e a felelősségvállalásra, az új, anyaszerep iránti elköteleződésre. Kiszolgáltatottabbak leszünk, esetleg sebezhetőbbek? A szülővé válással járó veszteségek kicsit még mindig tabunak számítanak. Vajon kimondhatja-e egy friss anya vagy apa, hogy a boldogság mellett a szülővé válás akár fájdalmas lemondásokat is jelenthet? Mennyire legitim a társadalmunkban felvállalni, ha dühöt, kétségbeesést érzünk ebben a helyzetben?

Egyszerre átélhetjük, hogy örökre lezárul az élet egy szakasza azzal, hogy kisbabánk lett, ugyanakkor azt is gondolhatjuk, hogy a baba érkezése a legnagyszerűbb dolog, ami valaha történt velünk. Ebben az érzelmi krízisállapotban sokat segít, ha foglalkozunk érzéseinkkel, gondolatainkkal, és azokat valakivel meg tudjuk beszélni.

Szavakba önteni a kételyeket

Amellett, hogy feltehetően óriási odafigyeléssel és készüléssel állunk hozzá a kisbaba érkezéséhez, saját magunkról sem feledkezzünk meg, dolgaink átgondolása pedig stabilabbá, kiegyensúlyozottabbá tesznek minket, ami a babára is jól hat. Ott motoszkálhat gondolatainkban, hogy magunkra kevés idő fog jutni, mivel a legtöbb időt valószínűleg a gyerekről való gondoskodással fogjuk tölteni, ami azt az érzést keltheti, hogy közben lemaradunk valami másról, és hogy fel kell adnunk önmagunk egy részét – bármennyire is ügyelünk, részben, átmenetileg ez biztosan így lesz, de ilyenkor emlékeztessük magunkat, hogy a gyerekek nem sokáig annyira picik, hogy ez a világ végét jelentse számunkra, sőt, lehet, hogy ezen az új felálláson belül találunk rá valamire, amit igazán a sajátunknak érzünk. Sokakban megjelenik az az érzés, hogy a kisbabás időszak alatt elszakadnak a felnőtt világtól, hogy párjuk inkább stratégiai partner mintsem intim társ, vagy, hogy más élethelyzetben lévő felnőtt ismerőseinkkel nehezen találunk kapcsolódási pontot ebben a gondoskodásintenzív időszakban, amikor a baba áll a figyelem központjában. Ez felveti a kontroll kérdését – mik a saját szükségleteim? Választanom kell a gyerek és a saját szükségleteim között? Elvesztem önmagam? Ez  akár intenzív stresszt, a kontrollvesztés érzését keltheti. Ezen némileg segíthet a mindennapokban, hogy még ha rövid időtartamokra is, de igyekezzünk valakivel megbeszélni, hogy elvigye a babát sétálni, foglalkozzon vele, amíg mi magunkkal (nem a háztartással), hanem magunkkal foglalkozunk. Lehet, ez idő alatt szundítanánk egyet, van, aki ilyenkor ér rá végre befesteni a haját, vagy csak ücsörögne kicsit csendben, zavartalanul.

Ha magunkkal őszinték vagyunk a felsoroltakat illetően, könnyebben tudunk segítséget kérni, és könnyebben kapcsolódunk a gyerekünkhöz, és másokhoz is, végső soron pedig idővel, ha nehézségek árán is, de újra visszatalálhatunk az új önmagunkhoz.