Topolya, szülészet. Alig hogy kibújt, a hasamra tették. Csak néztem a kékes, síró-kiabáló hajasbabát. Hát te vagy az?! Tedd mellre, mondja a doki. Rendben, és ügyetlenül próbálok fogást találni a csúszós kis testén. Hiába teszem oda, nem történik semmi, csak sír tovább, bennem meg dúlnak az érzelmi viharok, sóhajok, örömök, kérdések, félelmek, megkönnyebbülések…
Na, szopizik? Nem… Semmigond, mondják mosolyogva, én meg kicsit szorongok: megkaptuk a lehetőséget, ez az aranyóra, rengeteget olvastam róla, miért nem akar szopni, mit nem csinálok jól?! A filmekben nem így van…! Jajj.
Már a szobában. Boldogság. Család vagyunk! Összebújás. Próbálkozás. Tudom, – hisz jártam kismamasuliba– , hogy még icipici a gyomra, és van elégtartaléka. Mégis egyre rosszabbul érzem magam, hisz hiába próbálkozom, nem jön össze a szoptatás. Még mielőtt tönkremennék, kopog be az egyik nővérke: sikerült már szopizni? Nem…
Leül az ágyunk szélére, és magyaráz, mutat, próbálkozik, velünk együtt akarja ő is.
…és igen! Ezaz!!! Sikerült! – igaz, csak egy rövid időre, mert aztán kiesik, elalszik, lecsúszik… De nembaj, egyszer már összejött!! Sok türelem és lazítás, anyuka, próbálkozzatok, majd jövök, és segítek, ha nem megy, mondja.
És jön, és segít. És a következő váltásban dolgozó, és a következő is. Ismét, és sokadszorra is hálás vagyok, hogy a topolyai szülészetet választottuk… Szabadkán már jól betápozták volna, gondolom sokszor. De itt más a helyzet. Mert mikor minden türelmem elfogy, és a sírás szélén állok, a csodanővérek még mindig mosolyogva ülnek az ágyunk szélén, és adnak egy új tippet, kipróbálnak valami mást, hátha úgy könnyebb lesz.
A négynapi benntartózkodás után magabiztosan megyünk haza a szülészetről. Nem lesz gond, menni fog a szoptatás!
Itthon igény szerint táplálkozik a kishölgy, továbbra is rengeteg folyadékot fogyasztok, és becsületesen kifejem a maradékot. Van is tej bőven, éjjelente arra ébredek, hogy a pólóm már megint átázott… Fejés kihúzva. Az éjjeli szopik közben gyakran bealszom, néha zombi vagyok a maratoni evészetekből adódó nemalvásoktól, de nembánom! Nap közben meg alig várom, hogy megint úgy érezzem, éhes már ez a lány!, és összebújhassunk.
Sokat tanulok. Kezdek megérteni, elfogadni, természetesnek érezni dolgokat, amik korábban annyira, de annyira távol álltak tőlem… Emlékszem, egy ismerősöm azt mondta, szurkol, hogy jól menjen majd a szoptatás, mert az egy anya számára a legcsodálatosabb dolog a világon! Mosolyogtam, de nem igazán értettem, mi ez a mérhetetlen eufória?! Én is szeretek enni, másokról gondoskodni szép és nemes dolog, és sokat olvastam az anyatej tápszerekkel szembeni előnyeiről is… Azt hiszem, most már értem, érzem, miről beszélt!
Voltak már nem várt nehézségek – tejtenger, esti szopi közbeni érthetetlen üvöltés, megmagyarázhatatlan fájdalmak… – , de szerencsére van nekünk, Szabadka és környékbelieknek egy jótündérünk. Komenda Renáta védőnő biztos vagyok benne, hogy nem csak az ő kismamasulis anyukáinak, de minden kérdésekkel és gondokkal teli nőnek segít, akár élőben, akár telefonon. Megtanultam nem szégyellni kérdezni. Még egy lecke…
Átlépve az akadályokat, vígan gyarapszik a kislányunk. Ügyesen eszik ülve és fekve, itthon és vendégségben, de még az autóban utazva is. Milyen érdekes, hogy teljesen megváltozott a testemhez való viszonyom, mióta szoptatok… A látogatóba érkező barátok – főleg a férfiak –szemérmesen fordítanak hátat, ha épp táplálkozás zajlik érkezésükkor. Nekem meg ez most olyan vicces, hisz nem úgy élem meg, hogy jujj, a haver látta a mellemet, mert épp etetem a gyerekem, mi ebben a szemlesütésre okot adó…?! Furcsa dolgok ezek.
Számomra most annyira természetesnek tűnik, hogy ha éhes a kislányom, megetetem.És ha erre egy nyilvános helyen kerül sor? Vajon hogyan reagálnak rá nálunk az emberek? Polgárpukkasztás, magamutogatás, botránykeltés, modernkedés…? Kiküldenek az étteremből…? Azon gondolkodom, korábban hogy reagáltam volna arra, ha valaki a főtéren szoptatja meg a gyermekét? Biztos lett volna rá valami olyan megjegyzésem, amit most kikérnék magamnak…
Még nagyon az elején vagyunk a történetünknek. Sokszor fogok kétségbeesni, kérdezni, megnyugodni, nagyokat hibázni… Azt mondják, az anyaság ezzel jár. És biztosan sok mindennel kapcsolatban fog úgy megváltozni a véleményem, mint a szoptatás terén…
Egy anyának pont annyi ideje van megírni egy levelet, amennyi két szoptatás között eltelik, mondta az egyik barátnőm. Azt hiszem, az én időm most lejárt… Megyek összebújni…
Szerző: Raffai Ágnes
