A várandósságom alatt megtapasztaltam, szinte minden nő, aki már világra hozott gyermeket, kényszert érez arra, hogy szülésélményét megossza veled, ha akarod hallani, ha nem. Hangsúlyozom, szinte minden nő, mert azért egy-két kivétel akad. Aztán az sem mindegy, hogy a nő mikor szült, és hogy milyen kapcsolatban vagy vele.

Vagyis, hogy az édesanyád, az éppen vérvételt végző középkorú asszony, a volt tanárnőd, vagy a nemrég szült barátnőd. S az sem mellékes, hogy az élményt hogyan adja át. Például: A szülés k.rvára fáj, bele fogsz halni., vagy Hogy bírja ki majd a szülést, ha már a vérvétel közben sziszeg? Az hatalmas fájdalom.

De hogy ne csak a negatív “biztatást” említsem: A szülés szenvedés, de csoda a vége. Nem értelmetlen.

Szóval nekem jutott ebből is, abból is, ahogy feltételezem mindenkinek. Azt viszont így utólag következtetésként levonhatom, hogy valójában a szülés és születés beindulásakor már semmi sem számított, senki története, akár rémtörténete nem lebegett a szemem előtt. Csak néhány pozitív gondolat és az a vágy, hogy minden rendben legyen – így vagy úgy.

Szóval, amennyiben Te még nem szültél, vagy szültél, de nem vagy kíváncsi az én szülésélményemre, kattints és keress másik szöveget, nem szeretnék semmilyen trauma okozója lenni.

Kisfiam sokáig a pocakban volt. Az orvosok július 12-re várták érkezését, ebből lett végül július 17-e, s ha nem sietik el, talán egy nappal később jön a világra.

Már péntektől, vagyis 12-től olyan jóslófájásaim voltak éjszakánként, hogy aludni nem tudtam, csak ülve. Minden hajnalban azt hittem, ez most már bizonyosan a szülés, de aztán nyolckor arra ébredtem, jé, megint elmúltak, egy újabb nap elé nézünk. Így vasárnap még nagyot kirándultunk, majd a hétfő hajnal is hasonlóan telt. A kontrakciók azonban rendszertelenek voltak aznap reggel is. Viszont megbeszélt időpontunk volt a kórházban, újabb ctg-ami természetesen mutatta az összehúzódásokat. Az orvosom megvizsgált, két centire voltam nyitva, annyit mondott: szülünk. Hiába tudtam, hogy ez még nem az, annyira megörültem annak, hogy végre eljött a nap, hogy nem is figyeltem a testemre, csak vártam, hogy megláthassam a gyermekemet. Még hazaengedett a ruháimért, én megteáztam, ettem, mert tudtam, hogy a vajúdóban már nem lesz rá lehetőségem. Egykor visszamentem a kórházba, rögtön a vajúdóba, ahol a kettőkor érkező vizit már értetlenül nézett mit keresek ott. Az ügyeletes orvos csak annyit mondott: előbb szülök meg ma én, mint maga. Visszautaltak az osztályra, ahol másnap reggel könyörögtem az orvosomnak engedjen haza, hiszen egyértelmű, hogy nem szülök. Saját felelősségre haza akartam jönni, könyörgött, hogy ne tegyem. Beleegyeztem, s eldöntöttem, hogy én bizony nem várom meg, hogy egy héttel a terminus után elindítsák a szülést-mert az már túlhordásnak számít, hanem megbeszélem a fiammal, hogy meg kellene születnie. Apukájával egész nap sétáltunk a kórház udvarán, az épület nyolcadik emeletére, majd vissza, fel majd vissza baktattunk, hogy Gergő elinduljon. Egész kedden este arra koncentráltam, hogy eljöjjön az idő. Meg is történt a pillanat. Szerdán hajnalban tízperces fájásokat kezdtem mérni, azonban azok reggel kilencre sem nem sűrűsödtek, sem nem erősödtek – pedig akkor már tudtam, ez AZ aminek lennie kell. A reggeli vizit nem volt türelmes, indításra küldtek, vagyis oxitocininjekciót kezdtem kapni a vajúdóban. Mindent átéltem, amit nem szerettem volna. Nem mondtam nemet, pedig megtehettem volna ezúttal is, mert végig az lebegett a szemem előtt, eljött az idő, ma megszületik a fiam és én anyává válok. Délelőtt fél tizenegykor kezdtem kapni a hormont, azt követően pedig egyre sűrűsödő és erősödő fájdalmaim voltak, viszont nem nyíltam – délután háromkor négy centinél tartottam, amikor úgy döntöttek császármetszés lesz a vége. Csak arra emlékszem, hogy elsírtam magam, a szülésznő pedig vígasztalt, örüljek, mert különben másnapig szülnék. Én pedig hirtelen egyáltalán nem örültem, csak arra gondoltam, minden megtörténik, amit nem kívántam. Amikor kiderült, hogy teljes altatásban végzik a műtétet, nem lehettem csalódottabb. Viszont, amikor betoltak a műtőbe, ahol életvidám zsibongás, rengeteg ember, és a rádióból szóló Hurts: Miracle című száma szólt, úgy éreztem, el kell engednem a félelmeimet, a csalódottságomat, ennek így kell lennie.

Négy órakor megszületett Gergő, egészségesen, de anyává én talán csak itthon, valamikor hetekkel később váltam. Megszületését követően csaknem négy órával láttam először – a fotóját, őt pedig másnap délben érinthettem meg, akkor, amikor már annyira elkeseredtem, hogy nem tudtam átélni a pillanat varázsát. A műtét utáni egész éjszakát félálomban, a fotót nézegetve töltöttem, fizikai és lelki fájdalmakkal. Egy örökkévalóságnak tűnt, de az altatás miatt igazán nem is voltam magamnál. A másnap reggeli vizitnél derült ki, akkora a tömeg, hogy felutalnak az osztályra, attól függetlenül, hogy még lógott belőlem a katéter, s még az úgynevezett sokk szobában kellene lennem. Ez lehetett a sors keze, mert ennek köszönhetően szoptathattam már a műtét után húsz órával s azt követően rendszeresen hozták szopizni Gergőt.

A műtét utáni felépülésre már szinte nem is emlékszem. Csak arra, hogy a kórházban töltött napok nagyon nehezek voltak és hogy amint hazaértünk minden más, minden tökéletes lett, attól függetlenül, hogy mi hogyan alakult.

Viszont ahogyan az első szülést is, a következőt is ideálisnak képzelem el. Legalábbis varázslatosnak, hátha akkor majd úgy állnak a csillagok, én is bátrabb leszek, s átélhetem abban a pillanatban a csodát. Mert most is átélem, minden nap, minden alkalommal, amikor Gergő gyönyörű szemébe nézek. S akárhogy történt, mindenért hálás vagyok. A kisfiam ma hat hónapos.

2014. január 17.