Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény ember és annak felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek.
Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát, de bizony nem volt miből. Még a víz fel sem forrott, jön haza a gazda, s mondja a feleségének nagy örömmel:
– Hej, feleség, ha tudnád, mit történt! Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután minden, amit szemünk-szájunk kíván.
– Ugyan nem tréfáljon kend – mondja az asszony -, talán bizony kincset talált?
– Meghiszem azt! Hallgass csak ide. Amint jövök az erdőből, mit látok az út közepén? Berekedt a nagy sárba egy kicsi aranyos kocsi, a kocsi előtt két mókus, s a kocsiban olyan szép asszony ült, amilyent még világéletemben nem láttam. Bizonyosan tündér lehetett. Mondja nekem az a tündér:
“Te jó ember, segíts ki a sárból, s bizony nem bánod meg.”
“Hát én hogyne segíteném!” – mondtam én.
Azzal megfogtam az aranyos kocsit, asszonyostul, mókusostul kikapom a sárból.
Akkor aztán töviről hegyire kikérdezett engem: van-e feleségem? Mondtam én: van bizony. Gazdag vagyok-e? Mondtam én: biz szegény vagyok, mint a templom egere.
“No bizony, ha szegény vagy, mondd meg otthon a feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, akármit, s mind a három kívánsága azonnal teljesül.”
– Hallá-e – mondta az asszony -, ne tréfáljon, mert nincs kedvem a tréfára.
– Jól van, jól, hát próbáljuk meg, kívánj valamit.
– Hát jól van, kívánok. Ó, uram istenem, bárcsak egy rőfös kolbász kerülne ide!
Abban a szempillantásban a kéményből leereszkedett egy nagy lábos, s a lábosban egy rőfös kolbász volt, szépen összetekeredve.
– Látod, hogy igazad volt – mondá a szegény ember. – Hanem most már valami okosabban kívánjunk, mert látod, hogy teljesedik.
A szegény ember elévette a pipáját, még volt egy kicsi dohánya, teletömte. Gondolta, ha pipára gyújt, majd valami okosabb jut eszébe. Benyúl a tűzbe, hogy szenet vegyen ki a pipájára, de olyan ügyetlenül talál belenyúlni, hogy a lábos felfordult a hamuba. Felpattant az aszzony, elkezdett lármázni:
– Jaj, de ügyetlen kend, bárcsak az orrára nőne ez a kolbász!
S ahogy ezt kimondta, már ott is lógott az urának az orrán a rőfös kolbász, úgy odaforrott, hogy azt szépszerével levenni nem lehetett.
Hej, uram teremtőm, megszomorodtak mind a ketten, már most mit csináljanak, mit kívánjanak harmadiknak?
Mondja az ember:
– Előbb ezt a kolbászt vegyük le.
Próbálja az asszony, nem tudja levenni.
– Hát bizony ezt le kell vágni – mondja az asszony. – Egy kicsit az orrából is lecsippentünk, nem olyan nagy baj az!
– De már azt nem engedem!
– Bizony, ha nem, akkor járjon kend a kolbásszal!
– De már ezt nem teszem, hogy az egész világ csúfja legyek.
– Istenem, istenem, mit tudunk csinálni?
– Tudod mit, asszony – mondja az ember -, kívánd azt, hogy a kolbász essék le az orromról.
Mit volt mit tenni, a szegény asszony mégiscsak azt kívánta, hogy az ura orráról essék le a kolbász. Mikor aztán leesett, a hamut szépen lemosta róla, úgy megették egy ültükben, hogy egy falat sem maradt belőle. Evés közben szépen megbékültek, s többet a szegénység miatt nem veszekedtek, hanem dolgoztak sokat. Lett aztán ökör is, ló is, lett föld is, lett szép ház is.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
