Az elmúlt évtizedekben Szerbiában eltűnt csecsemők ügye úgy tűnik, nemcsak a szerbiai tájékoztatási eszközöket foglalkoztatja, hanem a külföldi média számára is érdekes téma: ezt támasztja alá az, hogy nemrég Törökországban is foglalkoztak az esettel, írja a Szabad Magyar Szó. A török televízió egy dokumentumfilmet közölt, amely a Szerbiában eltűnt csecsemőkről készült, s igyekszik rávilágítani, hogyan is működött a rendszer, mennyit kellett fizetni egy újszülöttért, és mivel próbálták megvezetni azokat az embereket, akiknek nem lehetett gyerekük, de volt pénzük.

Úgy tűnik, az időzítés sem véletlen, ugyanis Szerbiában a héten fogadhatják el a köztársasági képviselők a köznyelven csak Eltűnt csecsemőkről szóló törvényként meghonosodott jogszabályt, amire az ország hat éve vár. Az eddigi ajánlatokat a szülői csoportosulások és egyesületek mindig elutasították, azzal az indoklással, hogy a törvény nem garantálja azt, hogy egy napon majd kiderül az igazság, mi is történt valójában, hová tűntek a csecsemők. És amíg zajlik a huzavona, addig Törökországban megdöbbentő dolgok láttak napvilágot a csecsemőlopással kapcsolatban.

A dokumentumfilmben Mirjana Novokmet, az Eltűnt belgrádi gyerekek egyesület vezetője arról mesélt, hogyan tűnt el a fia, majd pedig elmondta, hogy milyen harc kezdődött, amikor gyanút fogott, hogy a gyermeke nem halt meg, hanem ellopták.

„Amikor elhagytam a kórházat, hónapokon át jártam a parkokat, s kerestem a gyerekemet, abban reménykedve, hogy majd felismerem. Az egyesület megalapításával, amely azokat a szülőket gyűjtötte össze, akik szintén keresték az igazságot a csecsemőjükkel kapcsolatban, az volt a célom, hogy először is derítsék ki és hozzák nyilvánosságra, hol vannak a gyerekek, és hogy mi történt velük. Emellett azt is célul tűztük ki, hogy segítünk azoknak a szülőknek, aki kétségek között voltak, és akiknek nem volt erejük és tudásuk, hogy belekezdjenek a nyomozásba. Közülünk senki nem tudta, senki nem világosított fel bennünket, milyen úton kell elindulnunk, hogy megtaláljuk a gyerekünket” – mondta Mirjana.

„A szülés másnapján közölték velem, hogy a gyerekem meghalt. Amikor azt kérdeztem tőlük, hol van a fiam, hogy eltemethessem, és, hogy mi most a teendő, mit kell csinálnom, akkor az volt a válasz, hogy mindenről a kórház gondoskodik, s ők mindent elintéznek. Közölték, hogy a gyereknél el kell végezni a boncolást, utána pedig elhamvasztják, s ők temetik majd el” – mesélte egy másik asszony, aki szintén úgy gondolja, hogy a gyerekét ellopták.

Zorica Jovanović egyike azon ritka nők közül, aki pert nyert a szerb állam ellen Strasbourgban az Emberi Jogok Európai Bíróságon. Harminc évvel az ítélet kihirdetése előtt, 1983. október 28-án Ćupriján egészséges fiúnak adott életet. Három nappal a szülés után őt és a férjét is értesítették, hogy a csecsemő meghalt, azonban egyikük sem látta a holttestet, s azt sem tudták kideríteni, hol temették el, s emiatt kezdtek gyanakodni, hogy a fiú életben van.

„A nyomozást a férjem, aki már nem él, és a sógorom kezdték. Először az derült ki, hogy a halotti anyakönyvben nem szerepelt a gyerek neve, amire az egyik orvos azt felelte, hogy azért, mert nem regisztrálták a halált.

A per elindításához és lefolytatásához a legnagyobb akadályt a dokumentáció begyűjtése jelentette, ugyanis minden hivatalos iratot el kellett juttatnom Strasbourgba a bíróságnak. Ez elég nehezen ment, mert az egyik helyen arra hivatkoztak, hogy árvíz volt, és minden elveszett, máshol meg arra, hogy hiányos az irattár…

Elküldtem nekik a vádiratot, amit egy anyai szív írt, amely szenved és szomorú amiatt, ami vele történt. Büntessék meg azokat, akiknek benne volt a kezük a csecsemőlopásba!” – mondta Zorica.

A dokumentumfilmben, amelyet Törökországban mutattak be, megszólalt egy szülésznő is, aki szintén azt gyanítja, hogy ismeretlenek vitték el azokat a csecsemőket, akikről a kórház és az orvosok azt állították, hogy meghaltak.

„Érthetetlen volt, hogy egy egészséges csecsemő, amelynél mindent rendben találtunk, egyszer csak meghalt. A legtöbb esetben akkor tűntek el a csecsemők, amikor a nők elkezdték szoptatni őket.

Emberek jelentek meg az újszülött ellátóban, azonban nekik, a házszabály alapján semmi keresnivalójuk nem volt ott, s az orvosokkal együtt a délutáni órákban tartózkodtak ott.

Ez az az időszak, amikor már sok munkavállaló hazament, s már csak kevesen maradtak. Az ismeretlenek és az orvosok ott sétálgattak. Az említett emberek látogatása után a legtöbb esetben a szülést levezető nőgyógyász volt az, aki közölte, hogy a csecsemő elhunyt. Néha elhittük, néha viszont nagyon csodálkoztunk a halálhíren” – mesélte a bába.

Az eltűnt csecsemőkről készült dokumentumfilmben megszólalt egy férfi is, akinek alkalma lett volna örökbe fogadni egy gyereket, pontosabban fogalmazva, egy személy, akitől pénzt kértek, hogy egy csecsemőt kiválasszon.

„Az orvos azt mondta, egy gyerekért tízezer márkát kell fizetnem, ha pedig ikreket szeretnék, akkor tizenötezret, s az összeg a szegényházé lesz. A doktor a megismerkedésünkkor egy úriember benyomását keltette, aki közölte, egyetemisták csecsemőjét fogadhatom majd örökbe, mivel a huszonéves lányok vidékről érkeztek a fővárosba, s aztán a véletlenül teherbe estek, s nem mernek hazamenni nagy hassal vagy egy gyerekkel, s emiatt ezeket a csecsemőket mások örökbe fogadhatják. Én is felvettem a fehér köpenyt, s az orvossal, valamint a nővérrel bementünk abba a helyiségbe, ahol azok a nők voltak, akik pár nappal korábban szültek. Akkor megláttam egy fiatalasszonyt, aki húsz év körüli volt, s nagyon hasonlított a feleségemre, s a kezemet az ő ágyára tettem. Ez volt a jel, legalábbis én ezt gondoltam akkor. Ezután az orvossal átmentünk abba a helyiségbe, ahol az újszülöttek voltak, és ha jól emlékszem, a harmadik vagy a negyedik csecsemőn megakadt a szemem, mivel megláttam a hosszú, fekete szempilláját. Megálltam jobban szemügyre venni, az orvos pedig megkérdezte, hogy tetszik-e nekem. Erre azt válaszoltam, hogy olyan, mint egy angyal, beleszerettem.

Abban a pillanatban először és utoljára éreztem magam apának. Amíg gondolkodtam, a nőgyógyász odaszólt: Válassz! Amikor ő ezt kimondta, úgy összetörtem, mint egy betonra ejtett pohár. Rájöttem, hogy itt valami nem stimmel” – mesélte a férfi.

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottság többször is felszólította Szerbiát, hogy minél előbb fogadja el az eltűnt csecsemőkről szóló törvényt, és tegye lehetővé a szülőknek, hogy joguk legyen a kártérítésre.

Nyitókép: Blic