A thaiföldi utazásunk előtt négy hónappal kérvényeztük a magyar állampolgárságot, mivel pedig az engedély megadása hat hónapnál nem tart kevesebb ideig, már akkor tudtuk, hogy az esküt Bangkokban kell majd letennünk, amire végül december közepén került sor. Addigra már hozzászoktunk az ottani élethez, nem vártunk semmilyen komplikációt az utazástól. Lefoglaltuk a buszjegyeket és a hotelszobákat, és alig vártuk, hogy indulhassunk.
Az eskütétel hétfőre volt bejegyezve, de mi az azt megelőző hétvégét is Bangkokban szerettük volna tölteni, hogy jobban megismerjük a várost, mivel Thaiföldre érkezésünkkor erre nem volt lehetőségünk. Készen álltunk tehát egy izgalmas hétvégére a fővárosban, mikor is csütörtökön koradélután felhívtak a bölcsiből, hogy haladéktalanul menjek Alexért, mert járvány van. Három csoporttársa kórházban van, a többiek hazamennek, és jönnek fertőtleníteni az egész épületet.
Ez nagy rosszul hangzott, komolyan aggódtam is, mert a betegség természetéről nem sokat árultak el a telefonban. Mikor aztán odaértem Alex éppen aludt, úgyhogy néhány percet tudtam beszélgetni a bölcsöde igazgatónőjével arról, hogy mégis milyen tüneteket keressek. Kiderült ugyanis, hogy nem mindenki kapja el szükségszerűen a betegséget. Elővigyázatosságból kell mindenkinek hazamennie.
Maga a járvány a nálunk is jól ismert száj- és körömfájás nevű állati betegség emberi megfelelője, amit sem megelőzni, sem gyógyítani nem lehet. Csak tüneti kezelés létezik. Az egész annyiban különbözik egy komolyabb megfázástól, hogy a végtagokon, a száj körül, a nyelven és torokban is apró kiütések jelennek meg, amik fájdalmasak is lehetnek. Azért veszélyes ez az Alex korabeli gyerekekre, mert a fájó kiütések miatt nem hajlandók enni és inni, ami dehidratálódáshoz vezethet, különösen az ottani hőségben.
Arra nem volt lehetőségünk, hogy áttegyük az eskütétel időpontját, ezért kénytelenek voltunk leutazni Bangkokba. A pénteket azzal töltöttem, hogy figyeltem felbukkannak-e azok a bizonyos kiütések, de semmi különöset nem vettem észre. Azt tudni kell, hogy Alexon egyébként is jelentek meg kiütések időről időre, amiket a hőség és/vagy a szúnyogcsípések okoztak. Az éjjeli busszal elmentünk tehát a fővárosba. Szombaton hajnalban érkeztünk, beletelt néhány órába míg megtaláltuk a szállodát, azután elmentünk ebédelni.
A problémák ott kezdődtek, hogy Alex evett néhány falatot, és nem kért többet. Vettünk neki gyümölcslevet, amit viszont jóízűen megivott, ami mindenképpen jó jel volt. Délutánra azonban annyira nyűgös lett, hogy nem tudtunk mit kezdeni vele. Mértük a lázát, az nem volt neki, de enni már semmit nem akart, és inni is nagyon keveset. Világossá vált, hogy választanunk kell egy kórházat, ahová vasárnap reggel, időpont nélkül fogunk megjelenni.
A szállodánk Bangkok régi városrészében volt, közel a folyóhoz, így igénybe tudtuk venni a vízi tömegközlekedést. Hatalmas, zajos és füstölgő utasszállító hajók cikáznak a folyón, a kikötés és az újra indulás között néhány perc telik el, és jobb, ha siet az utazni kívánó a felszállással. Nagyon izgalmas volt kipróbálni a tömegközlekedésnek ezt a formáját. Alexnak is tetszett, az utazás idejére abbahagyta a sírást.
Kiderült, hogy mindössze két állomásnyira tőlünk van Bangkok legrégebbi és legnagyobb állami kórháza. Mikor leszálltunk a hajóról, és megindultunk a térképünket követve a kórház irányába, egy hatalmas, nyüzsgő piacon kellett keresztül mennünk. Amint kiléptünk onnan, az út másik oldalán meg is láttuk az épületeggyüttest, ami a kórház volt.
Hatalmas épületek sorakoztak előttünk a szélrózsa minden irányában, és nekünk fogalmunk sem volt, hogy hova is tartunk. Szerencsénkre megszólított minket egy nővér, akinek röviden elmagyaráztuk a látogatásunk okát, és, aki elvezetett a megfelelő épület ajtajáig, ahol pedig átadott a portásnak, aki elvezetett a bejelentkező pultig. Az épület hatalmas volt, mint egy reptér, és tiszta, és minimalista berendezésű, és mindenki kedves, és hihetetlen volt, egy állami kórház makulátlan padlóján lépkedtünk a gyerekosztály felé.
Mint utóbb kiderült, maga az Egyesült Államok elnöke, Barack Obama is meglátogatta a kórházat egy thaiföldi utazása során, természetesen egészen más okokból, mint mi azon a vasárnap délelőttön. Rövid várakozás után egy kedves, fiatal doktornő fogadott minket, aki megvizsgálta Alexot. Miután ugyanis elmagyaráztuk, hogy milyen betegség gyanúja áll fenn, azonnal felkerültünk a listára, ahol az időpontra érkezők voltak. Alex továbbra sem volt lázas, de kaptunk lázcsillapítót, rehidratációs sót, és kenőcsöt, ami elzsibbasztja a száját, hogy ne fájjon az evés és az ivás.
Ahogyan azt már megszoktuk a thai kórházaktól az ellátást és a gyógyszereket a helyszínen kifizettük, és a gyógyszereket is rögtön megkaptuk. A helyzet nem sokat javult aznap, Alex továbbra sem evett semmit, de a csokistejet és a teákat megitta, így dehidratációtól nem kellett tartanunk. A legnagyob problémánk az volt, hogy Alex akkor még cumizott. A kiütésektől viszont annyira fájt neki a szája, hogy hiába adtuk neki oda mindkettő cumiját, nem tette be őket a szájába. Csak fogott egyet-egyet a kezeiben, és sírt, sírt, ameddig el nem aludt.
Hétfő délelőttre már javult a helyzet, az eskütételen már egészen vidám volt. Estére pedig egy felnőtt adag sülthúst evett meg rizzsel. A bangkoki utazásunkat megpecsételte a bölcsis járvány, nem jutottunk el mindenhova, ahova szerettünk volna, de attól a hétvégétől kezdve Alex soha többé nem cumizott. Nekem pedig ezen a hétvégén volt az első, és feltehetően az utolsó alkalom, hogy pálcára szúrt sült skorpiót ettem.
Szerző: Vass O. Hermina
