“Nóra, magát az Isten is arra teremtette, hogy szüljön! ” – mondta a nőgyógyászom, mikor elmeséltem neki a szülést. Mert szerencsére nem tartott sokáig. Nem volt könnyű, de gyorsan lezajlott. Mindenesetre nem mondanám, hogy gyerekjáték szülni, de az én szülésélményem szép volt. Csakúgy, mint a terhesség.

Talán életem legszebb 9 hónapja volt ez, minden egyes napját élveztem. Kismama suli, kismama jóga, könyvek a terhességről – komolyan készültem a szülésre, úgy éreztem, ha mindenre felkészülök és ha tudom, mi vár rám, akkor nem fogok annyira félni az egésztől. Jógaórákon a torna mellett sokat beszélgettünk a szülésről, hogy mire számítsunk és mi a fontos nekünk, ezek a beszélgetések sokat segítettek és nagy bátorságot merítettem belőlük, megtanultam, hogy bízzam a testemben és a babámban, és nyugodtan tekintettem a szülés elé. Mikor elérkezett a kiírt dátum, és a baba még nagyon is nyugodtan kuksolt a pocakban, akkor sem voltam ideges. A férjem már annál izgatottabb volt, nagyon várta már a nagy találkozást. Majd elmúlt még egy nap úgy, hogy semmi sem történt. A következő napon az összehúzódások rendszeressé váltak, bár még mindig nem voltak fájdalmasak. Estefelé a férjem vacsorát főzött, tejberizst ettünk a teraszon gyertyafénynél, soha romantikusabb vacsorában nem volt részünk. És ez a csodás nap és este után kezdődött életem legizgalmasabb éjszakája. 

A fájások egyszerre gyorsan jöttek, szinte rögtön 5 percesek voltak. Elkészültünk és éjjel 2 óra körül értünk a kórházba. Nem volt előre kiválasztott orvosom, se szülésznőm, csak bizalmam, hogy minden rendben lesz. A szülésznők aludtak, amikor odaértem. Egyedül voltam a szülészeten a két szülésznővel, akik tették a dolgukat körülöttem, utasítgattak, még ne nyomjak, most már lehet, lélegezzek, de a baba még mindig nem ereszkedett le rendesen, és a magzatvíz se folyt el. Pedig a fájások már szinte percenként jöttek. Reggel 5-től 8-ig nem emlékszem pontosan mi történt velem. Csak arra emlékszem, hogy próbáltam szépen minden fájást megélni és túlélni, sóhajtoztam sokat, az segített. Néha szinte észre sem vettem, hogy a szülésznők vizsgálnak, elment a magzatvíz, és váltás volt, új emberek voltak körülöttem. Aztán egyszercsak egy infúziós tűvel és tasakkal jött a szülésznő. Kérdeztem tőle, hogy mi az, amit ad, amire csak annyit mondott, hogy valami, amitől könnyebben megszülök. És amint ezt bekötötte, már sétáltunk is a szülőszobába. Mondták, hogy nyomjak, nyomjak, erősebben, így nem elég, de nekem több erőm nem volt. Egyszercsak a semmiből előbukkant egy orvos, ránehezedett a hasamra, és abban a pillanatban kibújt a pici fiam (aki nem is volt olyan nagyon pici, 3.80 kg és 52 cm). Orvost addig én nem is láttam, majd ezt követően el is ltűnt. Ekkor mintha minden fájdalom elszállt volna, úgy éreztem magam, hogy felkapnám a babám és körbetáncolnám vele a termet. Tényleg egy eufórikus állapot, ami hatalmába kerített ekkor. A hasamra tették, beszéltem hozzá, majd sajnos gyorsan elvitték megmérni. A közelembe tették a picit, aki nagyon sírt, én meg csak énekeltem neki, ameddig meg nem nyugodott. Meg is jegyezték, hogy máris hogy ismeri a hangomat. Mindeközben jött egy másik orvos, aki a gátsebet látta el, és utána végre a kezemben tarthattam a fiamat, megszoptathattam, és akkor ott abban a pillanatban valóban úgy éreztem, mintha az Isten valóban arra teremtett volna, hogy ezt a gyermeket a világra hozzam.