Az egész kilenc hónap tökéletes volt. De megvolt a kellő egészséges izgalom a kezdetektől, ahogy annak lennie kell. Karácsonykor – a szülőket várva ebédre – tudtuk meg a férjjel, hogy hamarosan hárman leszünk. Nem is tehettünk volna szebb ajándékot a fa alá, de ezt nekünk beárnyékolta egy friss sérvműtét, amikor is már a tudtunk nélkül állapotos voltam.

Tehát elmaradt a nagy bejelentés. Szilveszter előtti nap mentem cérnaszedésre. Alig vártam, hogy megtudjam, mire számíthatok a későbbiekben. Persze ez is csak laikusi félelem volt, mert a sebészem megnyugtatott, hogy mindennek ellenére kihordhatom a babát, szülhetek természetes úton, és az altatás sem okozhat komplikációt. Pár nap múlva elmentünk ultrahangra – addig fel sem fogtam, hogy mi történik velem, velünk – , és meghallottam a pici szívverését. Azt hiszem ahhoz hasonló, leírhatatlan érzések kavarogtam bennem, akkor amikor megláttam az újszülött kisfiamat. Ez volt a várandósságom 7. hete. Tényleg minden rendben zajlott egészen a legelső CTG vizsgálatig. A diagram valamit kimutatott. Kérdezte tőlem a nőgyógyászom, hogy „Érzem én ezeket?” Mondom „Nem tudom”.  „Mert hogy ezek igen erős méhösszehúzódások” – mondja. Aki az első babáját várja, mindenki tudja, hogy mikor, mit, miért és hogyan érez? Én nem tudtam. Nem fájt, nem volt kellemetlen, inkább örültem, hogy milyen erős és aktív babám van, jó nagyokat rúg. De az orvos „érezte”, amit én nem, ezért bent tartott 48 órára a kórházban. Azt mondta bent kell még tartani a babát a pocakban. Először 24 óra infúzió partusisten, majd még 24 óra ugyanez, csak tabletta formájában, mellette persze szednem kellett a mellékhatáscsökkentő verapamilt, ami nem mindig tette meg a kellő hatást. Két nap után hazaengedtek a kórházból, azzal hogy szedjem tovább ezt a gyógyszert, és pihenjek minél többet. Felelőtlenség vagy sem, de nem szedtem a gyógyszert, nem csak azért, mert tudtam, hogy a nyugati országokban már régen betiltották, de a terhes vitaminokat sem szedtem, akkor már ezt sem szedem. Jó terhes iskolás lévén megtanultam, hogy a 37. héttől már jöhet a baba, lehet, hogy pár dekával kevesebb lesz, de tökéletesen egészséges. Én pedig már alig vártam a nagy találkozást. Közben a napok teltek, a méhösszehúzódások csillapodtak, baba pedig sehol. El sem tudtam képzelni, hogy egyszer beindul a szülés. A 40. héten mentünk a szokásos keddi napon a CTG vizsgálatra, amikor azzal váltunk el a orvosommal, hogy ha szombatig nem történik semmi, akkor menjek a felszerelésemmel reggel 8-ra, és megindítja a szülést. Itt ijedtem meg. Nem szerettem volna az indítást. Azt mondta sokat lépcsőzzek, ha lehet, az majd segít. Mi panelban, lift nélkül a negyediken lakunk, szóval addig is mentem eleget. Még a terhességem elején beszélgettem egy ismerős és újdonsült kismamával, aki mesélte, hogy nekik gond adódott a terhessége utolsó  hónapjában, és csak arra emlékszem, hogy azt mondta „Bízni kell a babánkban!” Azt hiszem a kommunikáció a babával nekünk addig is jól ment (olvastam egy könyvet, amit csak ajánlani tudok: Hidas György-Raffai Jenő-Vollner Judit – Lelki köldökzsinór), de az utolsó pár napban még többet „beszélgettünk”.

 

Csütörtök éjszaka arra ébredtem, hogy nagyon megfájdult a hasam. Azt hittem csak pisilnem kell, mert az utolsó időszakban már az is éjszakánkénti 5-6 alkalmas ébredést jelentett. A fájdalom elmúlt, vele együtt az inger is. Visszafeküdtem aludni. Pár perc múlva úgy éreztem bepisiltem. Visszabotorkáltam a fürdőbe, hogy megnézzem mi történik. A magzatvíz volt. Kimondhatatlanul örültem. Gyorsan mentem is ébreszteni a férjet, hogy lassan indulás lesz. Fájások viszont nem voltak, hiába figyeltem az időt. Semmi egyéb, csak a szivárgás. Jó terhessulisként azt is tudtam, hogy nem kell rögtön a kórházba szaladni, elég lesz csak akkor, ha már öt percesek a fájások. Hajat sem kellett mosnom, mert már úgy feküdtem le, hogy azzal is előre voltam. Kettőig vártunk. Akkor viszont egymás után toló-nyomó fájásokat éreztem (mint később kiderült, az igazit hatványozottabban érzi az ember). Ezért megindultunk a kórházba. Hajnali fél 3-ra értünk a kórházba, de akkor már öt perces fájásokkal. A kórházi folyósón pár szerelmes pillantás után elváltunk a férjjel. Megvizsgáltak. 4cm. Hatra jön az orvosom. Addig elviselhető volt a vajúdás. Reméltem így is marad. Szuszogtam, ahogy azt megtanultuk, üzenetezgettem, mindenkinek bejelentettem, hogy épp szülök. De hat óra után már nem tudtam elolvasni és válaszolni sem az üzenetekre. Nem tartom magam gyöngének, sőt ellenkezőleg, sok mindent kibírok, de ez tényleg fájt. Végig anyukám szülésélménye jutott eszembe. Volt vele egy cigányasszony a vajúdóban, aki nagyon kiabált fájdalmában, anyukám pedig csak nyöszörgött. Én is olyan bátor szerettem volna lenni, mint édesanyám. De azt hiszem én inkább a cigányasszony bőrébe bújtam. Túlzás lenne azt állítanom, hogy ordítottam, de nem is rejtettem véka alá a fájdalmamat. Könnyebb volt így elviselni. Percenként jöttek. Megváltás volt minden második perc, amikor pihenhettem. Azokban a pillanatokban végig arra gondoltam, amit a rengeteg anyuka mesélt. „Amint meglátod a babádat, minden fájdalmat és kínt el fogsz felejteni.” Ott, abban a pillanatban ezek a kijelentések megdőlni látszottak. Csak azt vártam, hogy mikor szólnak már, hogy „Gyerünk, megyünk a szülőszobába.” És nyolckor már mehetettem is a szomszéd szobába. És valóban. Azt hiszem három vagy négy erőset kellett nyomnom, és vége volt. Máté pedig ott volt. 4200 g és 54 cm csoda. Sírt. Egy hatalmas, fekete, kék, szürke és magzat mázas kisfiú. Bennem pedig tombolt az oxitocin, adrenalin és endorfin hármas. Nem is tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Vagy kiabáljak, de akkor már örömömben. És abban a század másodpercben, amikor megérinthettem a kisfiamat, mindent elfelejtettem. És azóta sem tudom visszaidézni azt a mérhetetlen fájdalmat, amit a vajúdóban éreztem. A babámat megtörölgették, becsomagolták és mellém tették a melegítőre. Két óra hosszat csak néztük egymást, és együtt pihegtünk. Van, amit nem  lehet szavakkal kifejezni. Talán ezért sem tudtam rövidebben összefoglalni a történetünket.