Két császáros szülés története

Férjemmel alig voltunk fél éves házasok, mikor úgy döntöttünk babát szeretnénk. A nőgyógyászomhoz elmentem vizsgálatra, és mondtam neki, hogy szeretnénk a „baba-projekten” dolgozni. Értetlenül nézett rám, mondván hogy olyan fiatalok vagyunk, miért nem élvezzük még kettesben a házas életet – de hát ha ezt akarjuk, akkor ezentúl ne a moziba járjunk, hanem dolgozzunk az „ügyön”.

Tényleg fiatalok voltunk mai viszonylatban: én 24, a férjem 29. De valahogy azt éreztük, eljött az ideje. A következő hónapban a terhességi teszt pozitív is lett. A biztonság kedvéért még néhány tesztet megcsináltunk. Mindegyiken ott volt a két csík, nincs mese, ismét elmentem a nőgyógyászhoz a Diszpanzérba.

A manuális vizsgálat után komoly arccal hozzám fordult: „Magának cisztái vannak. Vagy más daganat. Jöjjön vissza később ultrahang vizsgálatra, a terhességet majd még meglátjuk”. Magamba roskadtam. Kimentem az épületből, természetesen a legrosszabbra gondolva és a parkolóban sírtam, mint egy kis gyerek azon gondolkodva, hogy ha rákos vagyok mi lesz a gyerekkel… De alig egy órára rá, az ultrahangos vizsgálaton kiderült, hogy a doktornő a sárgatestet tapintotta ki a vizsgálaton és nincsen semmiféle daganat.

Lelkiismeretesen jártam ellenőrzésekre a Diszpanzérba. Minden 3 hétben. Körülbelül 5 hónapos terhes lehettem, mikor a doktornő azt állapította meg, hogy kemény a hasam és szedjek gyógyszert és ne dolgozzak, maradjak otthon. Nézzem a pekingi olimpiát. Szót fogadtam. Otthon néztem az olimpiát, feküdtem és a terhességem végére, mikor már több mint 30 kilót felszedtem, nem mertem a mérlegre állni. De összességében jól éreztem magam.

Eljött a naptár szerint a nagy nap. De a nagy nap mégsem akart eljönni. Már 1 héttel túlhordtam a terhességem, amikor a kórházban azt javasolták, hogy elindítják a szülést. A nagy nap előtt a kórházban egy bábasszony megvizsgált, és próbált megnyugtatni, hogy nem nagy a baba, jó ha lesz 3,5 kiló, nem lesz semmi gond. Nem vagyok egy aprócska termet, gondoltam fiatal vagyok, fizikailag minden adottsággal megáldott, nem lesz semmi gond.

Másnap a kórházban a szokásos eljárások után (borotválás, beöntés, stb.) után befeküdtem a szülőosztályra. Voltak görcseim, szülő nők jöttek-mentek, sokkal jobb kedélyállapotban jöttek be mint már én voltam, és mégis ripsz-ropsz átkísérték őket szülni, én meg maradtam ott ahol voltam 2-3 perces fájásokkal, amik nem voltak nagyon erősek, mert simán körbesétáltam a szobát. Irigykedve bámultam a jajveszékelő nőket.

Estefelé jött az ügyeletes orvos. Megvizsgált és közölte, hogy úgy tűnik még sem lesz még ebből semmi. Ha gondolom, saját felelősségemre hazamehetek. Úgy is lett.

Éjszaka néha arra ébredtem, mintha lennének továbbra is összehúzódásaim, de a fájdalmak elenyészőek voltak. Reggel viszont nedves volt a pizsamám. Most már tudom, hogy a magzatvíz az nem csak „nedves pizsamát” okoz, de én is és a férjem is megijedtünk, így rögtön mentünk a kórházba. Elmondtuk a tapasztalatainkat, bár nyugtattak, hogy valószínűleg nem indult be a szülés, én másként hittem, így indult újból a protokoll: beöntés, indukció és lassan újból a fájások.

Bár görcseim voltak, az asszonyok körülöttem sorban szültek meg, én továbbra is maradtam a vajúdóban. Nem nyíltam és nem folyt el a magzatvíz sem. Tanakodtak feledtem, hogy hogyan tudnának segíteni, végül a magzatburok repesztésénél, kifakasztásánál döntöttek, de ez sem járt az elvárt eredményekkel. A baba nem csúszott lejjebb és én továbbra sem nyíltam. Egyszerűen valamiért nem ment.

És akkor kezdtek a dolgok rossz irányba menni. A fájások folytatódtak, de az én testem felmondta a szolgálatot. Már második napja próbálkoztunk a gyermeket világra hozni, de valamiért mégsem ment. Ekkor már nagyon gyenge voltam, két percenként jöttek a fájások, de én ebben csak annyiban vettem részt, hogy a fájásos jajgatás után hánytam, majd elájultam. Majd ismét jött a fájás, ismét jajgattam, ismét hánytam és ismét elájultam. Emlékszem, hogy tartották a fejemhez az epetálat és én már csak a zöld „epét” hánytam. Aztán jött a nagy döntés, amikor végül a bábasszony, a legidősebb az osztályon közölte a nőgyógyásszal, hogy őszerinte ebből már spontán szülés nem lesz. Abból a néhány röpke másodpercből, amíg két összehúzódás és hányás között észnél voltam, érzékeltem, hogy minden bába és orvos nagyon csöndben van körülöttem, részvéttel néztek rám, és hirtelen elkezdtek nagyon gyorsan cselekedni körülöttem.

Betoltak a műtőbe, nagyon rosszul éreztem magam, várták az orvost. Mindenki készenlétben volt, a nővérek, az altatóorvos, az altatónővér. Végül megjöttek a nőgyógyászok is. Mint később megtudtam, 1 nőgyógyász ügyel, de a császármetszést ketten végzik, ezért vártunk.

Elaltattak. Az intenzíven ébredtem fel. Az altatásból ébredve, persze nem teljesen észnél, úgy éreztem, hogy még mindig nyom a gyerek, és az ügyeletes nővérnek elkezdtem sírni, hogy miért nem szedték már ki belőlem a gyereket. Emlékszem, hogy próbált megnyugtatni, de én csak egyre kiabáltam, majd újra elaludtam. Nem tudom mennyi idő telt el, talán csak néhány perc, hogy tudtam normálisan gondolkodni a teljes anesztezió után. És akkor behozták a kislányom. 53 centi, 4,5 kiló szó szerint tömörgyönyör. A kis sapka, amit a fejére húztak, egy csipkés fehér sapka, az álla alatt meg volt kötve, de annyira kövér volt, hogy az arca kilógott az aranyos csipkés ruhadarabból. Nagyon vicces volt. Egy csupaháj hercegnő. Felhívtam a férjem, és zokogva mondtam neki: „Egy ilyen szépségért akár most rögtön tolhatnak vissza, kezdem előröl az egészet, én még egy ilyet akarok!”

A felépülés nehezen ment. Császár után vannak fájdalmak és kellemetlenségek. Az intenzívről, mivel a császármetszés egy hasműtét, addig nem engedik ki az embert még nincs széklete. A nővérnek pedig kötelessége megbizonyosodni arról, hogy a páciensnek tényleg volt széklete, így ez elég kellemetlen. Joghurtot ihattam, és valamilyen hashajtót is kaptam, és két nap után a nővér megbizonyosodhatott arról, hogy nem sérült meg az emésztőrendszerem. De a hashajtó tovább is hatott, és amikor kikerültem az osztályra, hiába próbáltam gyorsan eljutni a WC-re, ami a szobámban volt, bizony örültem, hogy tettem magam alá nedvszívó lepedőt.

Egy szobába kerültem egy anyukával, aki a terhességének 33. hetében megszült, és már hetek óta bent volt, hogy szoptathassa a kicsinyét. Várták, hogy elérje a 2 kilót, hogy hazamehessenek. Reggel volt is mit nézni, mikor hozták az ő 2 kiló alatti Nemanja fiát, és az én 4,5 kilós kislányomat. Szobatársam segíteni akart látva, hogy mennyire nehezen mozgok, ezért az első szoptatásnál ő adta nekem a kisbabát. Ma sem felejtem el a reakcióját mikor felvette a lányomat, ami egy „uh,Bogte!” őszinte megnyilvánulás volt.

Bár 2 napig nem szoptattam, az én kisbabám ösztönösen tanított meg rá, mikor és mire van szüksége.

Teltek a napok a kórházban. Jött a cérnaeltávolítás ideje. Az aktuális orvos nagyot szörnyülködött, a nővérekről nem is beszélve, mikor levették a kötést a hasamról. Bár én nem tudtam annyira felülni, hogy megnézzem, de állítólag tiszta lila volt a hasam. Feltehetően vérömleny volt a probléma okozója, ami begyulladt és rögtön magyarázatot adott a napok óta tartó kis láznak, amit előtte mellgyulladásnak tudtunk be. Hazamenetelről szó sem lehetett, egy néhány centis sávon újranyitották a sebemet, hogy ki tudjon tisztulni, és én vénába kaptam az Orvagilt (antibiotikumot) a gyulladásra.

Mikor a véreredményem biztató volt, és a kislányom is kiheverte a sárgaságot, hazamehettünk. A vénába kapott antibiotikum miatt néhány napig nem szoptathattam, az újranyitott sebet pedig 2 hónapig kellett reggel és este fertőtleníteni és újrakötözni. Mái napig csodaként nézek férjemre, hogy ezt az időszakot velem átvészelte, és odaadóan ápolt, hiszen én felülni is alig tudtam.

És mindenért kárpótolt a kislányunk. 4 óránként ébredt. Szopizott. Bekakált. Türelmesen megvárta, hogy tisztába tegyük, majd ismét 4 órát aludt. 2 hónapos kora óta átalussza az éjszakát. 6 hónapos koráig csak szoptattam, és minden akadályt ösztönösen, együtt, fennakadás nélkül vettünk.

Mikor 1 éves lett, újra teherbe estem, terhességem sokkal lazább volt. Dolgoztam végig, nem szedtem semmilyen gyógyszert, és a már majdnem 2 éves gyerekemet egyedül fürdettem, emeltem ki a kádból. Nem vállaltunk kockázatot, a második gyereknél, tervezett volt a császár – és abból már szinte semmire sem emlékszem. Bementem a kórházba a terhesség 38. hetében egy rutin vizsgálatra, az orvos közölte velem és a férjemmel, hogy a baba rendben, itt az idő. 2 órára rá már az intenzíven ébredeztem és nézegettem a 3,5 kilós gyereket és mosolyogtam, hogy milyen „törékeny” az előző masszív, tömörgyönyörhöz képest.

Az intenzívről igyekeztem minél előbb kikerülni. Mindenki rendkívül kedves volt velem, a nővérek, a megműtött asszonyok (sajnos a kórházban nincs külön intenzív a műtött betegeknek a nőgyógyászaton, így a kismamák egy helyiségben vannak velük), és a többi kismama is. Együtt bíztattuk egymást, hogy fel kell kelni az ágyból. Sétálni kell. El kell sétálni a mosdóig. Meg kell inni a joghurtot, amit a férjeink küldtek be, és hát „produkálni” kell ama bizonyos első székletet a hasi műtét után…

Azóta már majdnem 5 év múlt el. Két minta babám volt. A második persze nem volt olyan, mint az első, aki mintha az anyáink Benjamin Spock könyvéből bújt volna ki. A második kislányunk 5 hónapos koráig nagyon hasfájós volt, és három hónapon át hajnali 3 és 6 óra között dajkáltuk, míg ő keservesen bömbölt… Hiába próbáltunk espumisant, masszázst, változást az én étrendemben, teákat, stb…

De ez mind elmúlt. Szeptemberben az idősebbik lányom iskolába indul. Ez a röpke közel 7 év alatt annyit kaptam az anyaságtól, hogy szinte önzésnek érzem, ha a szülésen gondolkodom. Nagyon szerettem volna spontán szülni, sokat olvastam utána, már szinte megvolt a forgatókönyv a fejemben, hogy hogyan fog zajlani az egész. És ennyi idő távlatából, amikor már túl vagyok a mellgyulladásokon, a pelenkákon, a cumisüvegek kifőzésén, és amikor már azt kell látnom, hogy a lányaim egy rakás dolgot nélkülem csinálnak (amit még mindig megkönnyezek értetlenül, hogy hova rohan az idő), látom, hogy mindennek megvan a miértje. Minden pillanatnak így kellett történnie. Bár az is igaz, hogy sokat hibáztattam magam, hogy nem tudtam spontán szülni, feltételezve hogy ezzel valamilyen bajt vagy hátrányt okoztam kisbabáimnak.

De visszatekintve, és rengeteg élményen túl, minden eltörpül ahhoz a harmóniához és boldogsághoz képest, aminek megtartásához és táplálásához ez a két kisember ösztönöz minket minden nap.

 

 

A szüléstörténetek változtatás nélkül, a szerző beleegyezésével jelennek meg. Az ebben a rovatban megjelenő írások tartalma nem feltétlenül tükrözik a babamama.rs szerkesztőségének álláspontját.
A fotó illusztráció