Hermináék Thaiföldön – 5. rész: Alex a bölcsiben

A Chiang Mai-ba érkezésünket követő két héten belül meg kellett ismernünk a várost annyira, hogy a hétköznapi rutinjainkat ki tudjuk alakítani. Azért mindössze ennyi idő állt a rendelkezésünkre, mert akkor kezdődtek a thai nyelvleckék, és addigra kellett találnunk egy napközit Alexnak, a férjemnek pedig közösségi irodát.

 

Az utóbbi nem okozott nagyobb problémát, mert a férjem munkatársai ajánlottak egyet, bolcsi2ami a weboldaluk alapján megfelelőnek tűnt. Egy délelőttöt ugyan eltöltöttünk a megtalálásával, mivel a Google Maps sajnos nem nevezhető megbízhatónak Thaiföldön. Nagyban komplikálja a tájékozódást, hogy az utcanevek egy része angolul, másik része pedig thaiul van feltüntetve. A thai infrastruktúrát jellemzi, hogy egy nagyobb utcának több elágazó mellékutcája van, s ezeknek nincs saját nevük, csak számuk: Soi 1, Soi 2 és így tovább.

A megélhetésünk demisztifikálása érdekében el kell mondanom, hogy a férjem programozó. Az ő szavaival élve: főállásban apa, mellékállásban webprogramozó. Amióta munkaviszonyban van, mindig külföldi vállalatoknak dolgozott. Így a munkája nem köti annyira egy helyhez, mint az megszokott. Az időzóna különbségek miatt viszont a munkaidő sem a szokásos keretek között mozog. A közösségi irodák megfelelő környezetet biztosítanak a férjem munkakörében dolgozóknak, továbbá jó lehetőséget nyújtanak új emberek megismerésére és kapcsolatok kialakítására.

 

bolcsi5A bölcsi kérdése már fogósabb volt. A világháló itt ugyanis nem nyújtott semmilyen segítséget. Találtam néhány weboldalt, de hiába írtam e-maileket, válaszok nem érkeztek. Az óráink megkezdése előtt el kellett mennünk a nyelviskolába, hogy megbeszéljük az órarendet. Ott elmondtuk, hogy nem tudunk érdemlegesen megállapodni semmiben, ameddig nem találunk megoldást Alex napközbeni hollétére. Az iskola igazgatónője felajánlotta, hogy nézzük meg azt az iskolát, ahova az ő két kislánya jár. Biztosított minket az oktatás és ellátás minőségét illetően, és azt is elmondta, hogy sok magántulajdonban lévő iskola tandíja irreálisan magas, a szóban forgó intézménnyel ellentétben. Két titkárnő elvitt minket a nyelviskola autójával a Wachirawit oktatási intézménybe.bolcsi8

 

Egy közös udvar és fedett medence köti össze a bölcsőde/napközi, az óvoda és az általános iskola épületeit. Az egyik titkárnő, Nueng bemutatta nekünk a bölcsőde és napközi részleg igazgatónőjét, azzal távozott a helyszínről. Krú Mod (Mod tanárnő) először Alexról kérdezett minket. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy a tanárnő kislánya, Lá egyike lesz Alex osztálytársainak, akivel ugyanazon a napon, ugyanabban az évben születtek. A tanárnő nevetve jegyezte meg, hogy Alex lesz Lá boyfriend-je.

 

A bölcsőde és napközi épületét a tanítás ideje alatt tolókapuval zárják el a közös udvartól, hogy a gyerekek ne tudjanak kiszaladni. Az egyes szobákat egy nagy terasz köti össze, ahová már cipő nélkül mentünk. A délutáni szieszta idejére esett a látogatás, így láthattuk, hogy minden gyerkőcnek saját kiságya van, saját takaróval és alvójátékkal. Megismertük a két nővért, aki ellátja Alex csoportját. Krú Mod akcentussal, de viszonylag jól beszélt angolul. A nővérek viszont nagyon keveset. A kellemes atmoszféra, a nyugodt gyerekek, és az a kedvesség, ahogyan Alexhez viszonyultak, annak ellenére, hogy szinte az egész csoportot felébresztettük sokkal fontosabbak voltak számunkra, mint az, hogy milyen nyelven fognak beszélni hozzá.

 

A tandíj valóban megfizethetőnek bizonyult. Az érkezés reggel 7:30 és 8:00 között történt, a csemetéket pedig délután 16:00 és 16:30 között lehetett begyűjteni. Alex a tipegő csoportba került, ide azok a gyerekek járnak, akik már magabiztosan közlekednek két lábon, de még túl kicsik a napközihez. Ennél van két fiatalabb csoport, az egyik a kúszó-mászó korosztály, a másik pedig a csecsemő részleg. A Wachirawit bölcsi már három hónapos kortól elfogadja a babákat. Ebbe az épületbe járnak még a kiscsoportos napközisek is, akiknél már valamivel kötöttebb a foglalkozás.

 

bolcsi7Az első hetekben az elválást és a viszontlátást is krokodilkönnyek kísérték, később ez csak az elválásra korlátozódott. De ahogyan az idegen környezet és emberek egyre ismerősebbé váltak, úgy a sírás is megszűnt. Az utóbbi hónapokban pedig az otthoni reggelek úgy indultak, hogy Alex felugrott az ágyból, kéredzkedett az apjához, nekem pedig már integetett is, hogy bye-bye. Ő megy a bölcsibe. Délután pedig alig lehetett elrángatni az udvarból, ahol műanyag játszóház és nagy labdák voltak.

 

Alex napirendjéről nagy vonalakban tájékoztatott a kis füzet, amit a nővérek minden nap kitöltöttek a következő információkkal: mikor és hányszor evett, volt-e nagy dolog a pelusban és hányszor, mettől-meddig aludt, illetve mettől meddig játszott kint az udvaron és bent a szobában. A tíz hónap alatt kétszer voltak kénytelenek kitölteni az egyéb szekciót. Egyszer a tőle megszokott vad futkározás közben arccal találta el a padlót, és kicsit felszakadt a szája. A sebet a nővérek ellátták, sőt, még bocsánatomat is kérték, amit a gyerekemet ismerve teljesen indokolatlannak tartottam, de a gesztus kedves volt. Egy másik alkalommal bocsánatok közepette próbálták meg elmagyarázni, hogy mi történt, de sajnos nem sikerült megértenünk egymást. Alexon nem láttam semmi drasztikus sérülést, úgyhogy mondtam nekik, hogy semmi probléma, azzal hazamentünk. Az esti fürdéshez készülődve vettem észre a nagy harapásnyomot a jobb felkarján. Újraolvastam a jelentést, és ami első olvasásra érthetetlen szövegnek tűnt, akkor sokkal több értelmet nyert.bolcsi1

 

Ezek mind olyan dolgok voltak, amik szerintem megtörténhetnek egy olyan kis akaratos társaságban mint tíz tipegő. Az is előfordult néhányszor, hogy Alex belázasodott. Olyankor mindig felhívott az igazgatónő, engedélyt kért arra, hogy adjanak lázcsillapítót a gyereknek, és megkért, hogy menjek Alexért. A nózifolyást leszámítva minden tünetet nagyon komolyan vettek, mert egy ilyen környezetben könnyen kitörhet egy járvány.

 

bolcsi4Alex a szőke hajával, fehér bőrével és a fülig érő szájával nagy hírnévre tett szert. Ismerte az összes nővér, óvónő, sőt, mint az iskolai ünnepségeken kiderült, a tanárok és tanárnők is tudták, kicsoda. Továbbá, mivel a pénztárnál egy szót sem tudtak angolul, a neve említésével tudtam megértetni, hogy be szeretném fizetni a havidíjat. A kommunikáció eleinte egyébként is nehézkesen ment. Ez akkor változott meg, mikor elmulasztottunk egy iskolai ünnepséget, amin, mint kiderült, Alex csoportja is fellépett. Miután az igazgatónőnek kifejeztem a csalódottságomat emiatt, felvettük egymást ismerősnek Facebookon. Ez nagyban megkönnyítette az informálódást, és hozzájutottam képekhez, amiket a tanítás ideje alatt készítettek.

 

A legnagyobb iskolai ünnepség az Akadémia napja volt. Alexék csoportja itt is fellépett. Jelmezt kellett vinni, bolcsi6méghozzá a Chiang Mai környékén élő törzsek egyik népviseletét. Alex csoportja a hegyi törzs népviseletét viselte, amit meg tudtam vásárolni a helyi bolhapiacon. Az esemény meglehetősen nagyszabású volt. Ezt azzal tudom legjobban érzékeltetni, hogy még kiskecskéket is hoztak, amiket cumisüvegből etethettek az érdeklődők. Mondanom sem kell, Alex hatalmas érdeklődő volt. Az esemény másik csúcspontja a felfújható ugrálóvár volt. A sok ételstand, vattacukor (amit Thaiföldön zacskóban árulnak), héliumos lufik, tombolák, könyvstandok és a nagy árverezés mind emelték az esemény hangulatát.

 

Az elválást a nővérek és Krú Mod is szomorúan vették tudomásul, mindenki azt kérdezte, hogy mikor jön Alex vissza, és, hogy csak látogatóba megyünk-e haza. Krú Mod elárulta, hogy az ausztráliai rokonaiknak is elmesélték, hogy Lának már van fiúja. Készült még egy utolsó közös kép, aláírtam a kiiratkozási papírokat, és ez a korszak is lezárult. Az ott töltött tíz hónap alatt Alex három alkalommal kapott bizonyítványt, ami értékelte a fejlődését, a viszonyulását a nővérekhez és a többi gyerekhez. Így sikerült képet kapnunk az ott eltöltött időről és Alex fejlődéséről. Noha azt még mai napig nem tudjuk, hogy a magyar mellett vajon thaiul vagy angolul kérdezve tudja megmutogatni a testrészeit.

Szerző: O. Vass Hermina

Fotók: a szerző tulajdona