Hegyeket mozgathatnánk meg, ha összefognánk…

Kavarognak ez érzelmeim, vissza és visszatérnek a gondolataim az elmúlt hetek eseményeivel kapcsolatban. Amióta lezajlott a Szabadságot a szülésnek kampány, rengeteg visszajelzést kaptam a szülésélményekkel, szülészetekkel kapcsolatban. Az állóvíz, hosszú idő után, felkavarodott, és most próbálok tisztán látni, de nem könnyű.

Azt azonban elmondhatom, hogy olyan erős érzelmekkel találkoztam – mind nőtársaimnál, mind magamnál -, hogy ez meglepetésként ért még akkor is, ha az utóbbi időben rengeteget foglalkoztam a szülésünk hatásával későbbi énünkre, életszemléletünkre. Rakosgatom a kirakót, és egyes megnyilvánulások már nem is tűnnek olyan ijesztőnek, mint az első pillanatban, mert legalább érdekeltség van, a borzasztó apátia helyett.


Védőnőként, több oldalról látom és érzem a problémát. Nyilván sok-sok szülésélménnyel találkozom. Ezek közül vannak olyanok, amelyek megrázóak, amelyek komolyan hatást gyakorolnak a gyermekágyas első napjaira, a kisbabához való kötődésre. Hihetetlen, hogy egy traumatikus szülés után mennyi depressziós anyuka vagy nagyon hasfájós kisbaba születik. Eddig csak kevesen ismerték ezeket a történeteket (érdekes, eszembe sem jutott kételkedni az élményben vagy lekicsinyíteni ezeknek a nőknek a szenvedését)  és lassan fogalmazódott meg bennem, hogy valamit tenni kellene!!!
Pontosan azért, mert vannak nagyon jó történetek, amelyeket mosolygós anyukák mesélnek, akik valahogy mindig tudják, mi kell a babájuknak, és rám, szinte nincs is szükség. Ezek a kismamák általában jól felkészültek a szülésükre, találtak vagy ráfutottak egy elhivatott szülésznőre, mert, hogy ilyenek is vannak, és találtak egy szülészetet, ahol Emberként bántak velük – ezekből kevesebb van,mint jó szülésznőből. Talán még az orvosuk is támogatta őket…

Aztán, mivel az egészségügy több területén volt alkalmam dolgozni, ez az oldal sem fényes, sőt… Az alulfizetettség (igen,ez az első a listámon, mert, ha azon gondolkodsz, hogyan küldd el a gyereket kirándulni, pénz nélkül, akkor ezzel a keserű szájízzel nehéz mosolyognod, és nyitnod a kismama felé), a nem megbecsülés ( sem a kollégák, sem a nők részéről), a lehetetlen munkakörülmények (pl., hogy nincs ágynemű, kesztyű vagy más alap), ez az állandóan csak adok érzés kiszipolyozza az embert…  A szakmai képzésről nem is beszélve, ha valaki szeretne többet tudni, azt saját költségen, szabadidőben teheti meg. Talán meg is felel, ha nem tudunk sokat…
Természetesen részese vagyok a virtuális világnak, van profilom közösségi hálón, és a szívem csücske a babamama.rs, mert végre valami a miénk, a mi nyelvünkön, nekünk és rólunk szól.


Egyszerűen sokkolt a nők, anyák, szakmabeliek reakciója a megjelent szüléstörténetekre! Először is az, ahogyan nekitámadtak a történetüket megíró anyáknak. Mindenkinek világos, hogy ezek szubjektív élmények, megváltozott lelkiállapotban, de ezek az anyukák EZT  érezték, és ezért megértést érdemelnének, szerintem. Igazából szomorú lettem, hogy szülésznők is belekeveredtek a ,,virtuális vitába,,. Aztán, mikor átgondoltam, lehet, én is beírtam volna valamit, ha a mi szolgálatunkat kezdik ki, még akkor is, ha tudom, nem vagyunk mindannyian szakmailag korrektek.

És akkor rájöttem, hogy ezeket az embereket legalább ÉRDEKLI AZ EGÉSZ! Biztos vagyok benne, pont azok háborodtak fel, akik a saját munkájukat lelkiismeretesen végzik, és sajnálom, hogy úgy éli meg ezt bárki, mint személyes támadást.
Részt vettem sok eseményen, biztos vagyok abban, hogy ez nem hadjárat a szülésznők ellen, sőt. Szakmailag sokkal értékesebbek, mint azt ők maguk gondolják, és ők az elsők, akiknek a képzésébe fektetnék, mert megérdemlik, hogy sokkal kompentensebbek és elismertebbek legyenek. A szüléstörténetek pedig fontosak… mert jönnek majd jók is, amelyek bátorítanak, mert megmutatják, mire figyeljünk kicsit jobban, hogyan készíthetnénk fel kicsit jobban a várandósokat, és ami a legfontosabb, hogy az anyukák ventiláljanak, ,,nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!,,


És, mint anyát is megérintett a dolog, két borzasztó szülés után. A gyermekeimet én is a medicínának köszönhetem, de azok az emberek közül is voltak embertelenek, és rengeteg dolgon lehetne változtatni úgy, hogy a nők  is számítsanak, ne csak a munkánkat végezzük el, amit muszáj.


Arra is jó volt az elmúlt néhány nap, hogy rájőjjek, mennyien vagyunk! És mennyi energiával! Hegyeket mozgathatnánk meg, ha összefognánk, és nem egymásra mutogatnánk (mint a politikusoktól tanultuk).

Hajrá kedves nők, fogjunk össze, mindenki adjon hozzá egy picit, amennyi tőle telik és egy nap, lehet, hogy boldogabb gyerekek szaladgálnak majd az utcán!

Szerző: Komenda Renáta

Fotó: Illusztráció (amerikai nők a második világháborúban)