Ma egy hete született meg tündérlányom, Inez, akit hamarosan hatéves bátyja, Milán várt itthon. Tíz évvel ezelőtt kezdődik a történetem, amikor először teherbe estem, majd néhány hét múlva a magzat elhalt. Analízis, genetikus, kiderült az ok: születési rendellenesség okán méhem nem üres, hanem röviden, valami oda nem illő szövettel van részben kitöltve, azaz nem volt hely a magzat fejlődéséhez.

Kényszertisztítás, megjegyzem előtte sosem volt abortuszom, arrogáns nővérek: “nem most kell remegni, előbb kellett volna gondolkodni”, gúnyos kacajjal követve, majd nyájas megalázkodás ugyanazon személytől, amint kiderült Luka A. az orvosom, s csak miattam jön be, (nem pénzért, hanem mert akkor már korai menstruációs zavaraim miatt 10 éve voltam a páciense). Orvosi javallatra újrapróbálkozás, hátha kicsi szövetrész megadja magát, s tágul a méhhel. Ismétlés, második vetélés, tisztítás. A műtét elkerülhetetlen. 

Kórház: kosz, förtelmes szagok, elfásult nővérek, eszközhiány, fertőzés a katéter miatt, pihenésidő alatt csótányirtás, had ne folytassam. Ekkor 2005-öt írtunk. De a műtét sikeres, csak nem elég. Egyszerre nem eltávolítható a szövet, fél év múlva újabb műtét. Ismétlés. Egyetlen kapaszkodó az orvos, aki mindent megtesz, hogy adott “körülmények” mellett a legjobb ellátást kapjam, persze minden nővéri túlkapásnál nem lehet ott. Végre 2007: újabb terhesség 2 év folyamatos próbálkozás után. Kárpótlás az előző évekért: ideális, gondtalan terhesség, végén császár az előzmények miatt. 

Kórház: előkészítő: katéter felhelyezést leszámítva okés, sokkszoba-őrület: babáról 6 órán át nem adnak infót ébredésemet követően, nem tudom hol van, egyáltalán él-e. Végre jön az orvosom három befejezett műtét után, látja remegek a sírástól, szemrehányó tekintet nővérkére, majd kéreti a babát, s beengedi férjemet a sokkszobába pár perce!!! Ez után nővérke kedves.  

Osztályon: fertőzés a katéter miatt, babát hiába kérem, csak látogatóba hozzák 3 óránként, majd szoptatásőrület: nem engedik mert császár után még nem lehet tejem, babát betápozva hozzák, mellre helyezve csak csócsál, eredmény tejláz és vérző bimbó. Neonatológus önigazolása: ” na látja hogy nem szoptathat csak úgy, amint akar”. Hozzáállásom továbbra is bizakodó, kitartok. Ami változatlan: orvos láttán szelídülő nővérkék. Végre hazamegyünk, ott már minden okés, szoptatok további 27 hónapig. Milán azóta sem tudja ki az az orvos s mi az az injekció. 

Két éve spontán vetélés benn maradó magzattal 11. hétben, de több éves tapasztalat alapján egy éj palástfű főzet vedelés – 5 liter- s a tisztítás elkerülése. Orvosom emeli kalapját. Elmúlt 9 hónap: extázis: jön a hugi! Orvosommal együtt örültünk az első pillanattól. Vége újra csak császár lehet, de üsse kavics, csak, ha lesz hugi! Múlt hét: szombat nap közben fura, számomra még ismeretlen fájások, oly gyors előrehaladással, hogy kissé nehézkes letusolni, de azért hajat mosok, borotválkozom (hiúság kibukik), 10:30-kor rohanunk kórházba még nyirkos hajjal, orvost kiugrasztjuk egy bálból, rohan ő is. Beérve kiderül volt még vagy 20 percünk szülésig. Császár, sokk szoba: babáról informálnak s kedvesen ellátnak majd másnap hozzák a babát, mert elhiszik hogy lehet tejem. Szoptatok. 

Osztály: kérem, s ezért baba 0-24-ig velem van, nővérek nem okoskodóak, de segítőkészek, kedvelik, hogy mindig mosolygok, s nem jajgatok. (Hát hogyne mosolyognék, van hugi!) Sárgul a baba, napozik, kérem ne tápozzák, majd én lefejem a tejet. Támogatják. Hugi csinos, minden nap pici rugdikban, bodykban. Boldog kórházi napok! Persze legjobb itthon. Hogy ne taglaljam tovább, egy csapásra itt a Balkánon ne várjunk változást, de ha mi pozitívan állunk hozzá, akkor a világ is így alakul. S igenis van előrehaladás, fejlődés. Nem okoskodás, csak tanács: ha babát vársz, kerüld el a diszpanzért, s válassz a kórházban praktizáló orvost, aki mellett kitartasz. Kerülj minden műanyag bogyót (köznyelvben lásd gyógyszer), s ha császárra vársz, vegyél szilikon katétert! 

És mosolyogj, a világ is visszamosolyog!