Csodababánk

Eszembe jutnak a rideg, kórházi csempék a falon: ronda, zöld színűek. Ahogy ott fekszem és didergek a vékony takaró alatt. Nem tudom, a félelemtől vagy a hidegtől reszketek. Ezek az utolsó együtt töltött perceink, próbálok búcsúzni a gyermektől, akinek az arcát sem láthattam még. Az orvosok nem voltak bizakodóak. Akkor én hogy merjek… Csak legyen már vége! Ki kell tartanom, túl kell élnem, a kislányom miatt, aki otthon, visszavár… 

Ébredezem az altatásból, a nővérek körülöttem sürögnek. Tudom, hogy semmit sem mondhatnak, csak annyit kérdezek,hogy él-e? Egy kurta ,,nem tudom” és egy vállrándítás a válasz. Még órákon keresztül tart ez az őrjítő bizonytalanság.  Aztán megjelenik egy angyalarcú doktornő, furcsa kis dobozban hihetetlen pici gyermekkel. Át kell szállítaniuk a klinikára. Vessek rá egy pillantást. Jó kondícióban van? -kérdezem, mert már tudom, hogy ezt kell kérdezni…

Sokszor mondják nekem, akik ismerik a történetünket, hogy milyen bátor voltam, milyen kitartóak voltunk, mint kora-szülők. De ez nem így van. Igazából, nem volt választásunk. Ha választhattam volna, nem ezt választom, ha elmenekülhettem volna a sok fájdalomtól és gyötrődéstől, én biztosan meginogtam volna, de nem volt választásunk. Csak a tények. A kőkemény tények, amiket az  orvosaink kegyetlen őszinteséggel ismertettek velünk. Mi meg csak kapaszkodtunk egymásba a párommal, és én már néha attól féltem, hogy ez már nekünk is túl sok, hogy mint az orkán, elsöpörnek bennünket az események. Még ennyi év után is hallom a monitorok pittyegését, az oximéter torokszorító sípolását. Még érzem a fertőtlenítőszer illatát. Mintha éveket várakoztunk volna ott kinn, az intenzív ajtajában. Ha nem mehetsz be látogatni, akkor valami baj van, és csak imádkozol, hogy ne a te gyerekeddel legyen valami. Persze, vele is volt, többször is. Néha jó híreket hallasz, néha rosszakat. Aztán rohansz haza, Google-zol, és a párodnak nem mondod el, hogy mit olvastál, hanem fórumokon kérsz támogatást idegenektől. Nem azért, mert nincsenek körülötted a szeretteid, hanem mert ők túlságosan valódiak, és látják a könnyeid és a rémületed.

Csak állok az inkubátor mellett, és azon gondolkodom, hogy ezt én tettem vele. Hogy miattam ilyen, hogy miattam szenved. Hogyan tehetném ezt bármikor is jóvá??? Ott kell hagynom…

Csak taposom a sárga faleveleket, nem tudom, az esőtől nedves-e az arcom, és nem érdekel, hogy az emberek megnéznek, mert én nem tudok felfele nézni – még. Csak  nézem a leveleket és magam sem tudom, mikor alakultak át hópihékké.

Akár milyen hosszú ideig is tart a felépülése egy ilyen icuri-picuri emberkének, akár hány hullámvölgyön is vagytok túl, elérkezik az a nap, mikor HAZA lehet vinni! Ez azonban nem tündérmese, nincs varázspálca. Helyette nagyon sok erő, munka, türelem és idő. Rengeteg ember odaadása, szakértelme  és lélekhervasztó munkájának a gyümölcse. Sokan közülük is szülők és egy-egy kicsi páciens elvesztése nagyon is nyomot hagy a szívükben – erre ritkán gondolunk, ritkán veregetjük meg a vállukat. Én imát mondok értük, minden elfújt gyertya mellett!

Már ott toporgunk az ajtóban. Várjuk a kis csomagunkat, ami kis csodababánkat. Szemben az intenzív. Látom, ahogy egy magas apuka jön ki, zsebkendőt töm a zsebébe, rohan le a lépcsőn, és félig felhúzott kabáttal már telefonál is. Párommal megszorítjuk egymás kezét, talán nem olyan rossz híreket kell elmondania.

Gondosan útnak indítanak bennünket. Beszállunk az autóba, még a parkolási bírság sem zavarja meg boldogságunk.

Néhány órás út hazafelé, otthon örömködés, jött a tesó, én pedig jobban izgulok, mint az első randim előtt.

Furcsa gondolatok kavarognak bennem. Látom, tudom és érzem is, hogy Ő az enyém, a miénk, a részünk. De, hogyan tudná ő, hogy én vagyok az anyukája, hiszen majdnem annyit volt inkubátorban, mint a pocakomban? Hogyan fog ő engem szeretni?Rám néz, és mosolyog, hozzám húzom, mellemre tapad, mintha, mi sem lenne természetesebb. Hosszú hónapok után, újra egyek vagyunk! Pillanatok allatt törli el mindazt, ami oly régóta nyomasztott: fog-e engem szeretni?

Szerző: Komenda Renáta

Fotó: illusztráció – galleryhip.com