Az elmúlt évtizedekben eltávolodott tőlünk sok minden, többek között a halál ténye, annak feldolgozása is. Joó Horti Lívia pszichológus egy korábbi eseményen nagyon emberközelien beszélt erről a nehéz témáról.
Sok kérdés hangzott el a szülők részéről, amelyekből végül kiderült: nem csak egy közeli hozzátartozó halálát kell megbeszélnünk a gyermekkel, hanem a háziállatot is el kell gyászolni, és bizony egy költözés is nagyon komoly veszteség lehet a gyermek életében, ha arról nem megfelelően kommunikálunk.
– Hogyan tudja a szülő, a gyermek gyászát segíteni? A huszadik század második felében kicsit eltávolodott tőlünk ez a téma. Ahogyan a várandósság és szülés folyamatát is kivették a kezünkből és egyszer csak egy intézményesített rutineljárás lett, egy idegen környezetben, kütyük mentén jövünk a világra, s ugyanilyen idegen környezetben, kütyük mellett találkozunk az élet végével is – kezdte Joó Horti. – Sokszor nincs hol elbúcsúzni, ott ragad a család a hirtelen jött gyásszal. Azok a kapaszkodók, amit a régi családi élet, a hagyományaink jelentettek, valahol felszívódtak, s itt maradtunk egyedül a gyászban, s itt marad a gyermek is – mondta a pszichológus.
HALÁLFÉLELMÜNK A SZEPARÁCIÓS SZORONGÁSBÓL ERED
Hogy értelmezni lehessen a halálfélelmünket, azt tudni kell, hogy az a szeparációs szorongásunkból fakad, az pedig nagyon korai élmény, tudtuk meg az előadáson. Félünk a veszteségektől, a haláltól, nem tudjuk ennek a végességét megélni.
– Bármennyire elidegenedtünk és tabuként kezeljük a témát, de veszteségeink vannak – mondta Joó Horti.
JÁRJUNK-E TEMETŐBE, VIGYÜNK-E VIRÁGOT?
– Halottak napja szempontjából nagyon jó hagyomány, ha a temetőbe jár a család, dédszülőkhöz, nagyszülőkhöz, mert természetes közegbe kerül a gyerek azzal, hogy oda együtt elmegyünk, virágot viszünk, gyertyát gyújtunk. Későbbi veszteségélményeikor vannak kapaszkodói. Ha a halálról beszélünk, akkor valamihez kötnünk kell a dolgokat. Felnőtt ember számára is nehéz, kellenek a kis cölöpök, hogy tudjuk, nem a semmiből jöttünk. Ez nagyon fontos, hogy apa és anya akarta őket, és őket is akarta valaki. A gyermeknek akkor van folyamatmodellje arról, hogy ő valahonnan érkezett, kötődik valahova, s ezek fontos pontok. Így, ha azt a kérdést kapjuk, hogy hol vannak azok, akik meghaltak, akkor el kell mondani, hogy emlékszel, voltunk kint a temetőben, virágot vittünk. Tudni fogja, hogy megszületünk, s egyszer majd meghalunk, de nem ott ér véget az élet, mert emlékeznek ránk, s ez fontos különbség. Abból van tapasztalása,hogy az emléküket ápolja valaki.
MONDJUK-E EL A GYERMEKNEK, HA VESZTESÉG ÉR BENNÜNKET, ŐT?
– Ha gyerekveszteségről beszélünk, akkor azt gondolom, hogy nincs az a korai kor – és ezt nagyon komolyan gondolom, hogy a magzat is már gyermek – ha veszteségélmény ért bennünket, hogy azt ne kellene vele közölni. Az, hogy mi hogy érezzük magunkat, kivetítődik a magzattal való kapcsolatunkra, érzékeli, hogy milyen a hangulatunk, egy csomó tapasztalattal jön a világra. A veszteségélményt is értelmeznie kell, el kell mondani, hogy egy nagy veszteség, fájdalom ért bennünket. Egy gyerek nem öt érzékszervvel kapcsolódik a világhoz. Egy gyerek, ha tragédia történik, azt megérzi. Ha eljátszuk, elhazudjuk, akkor egyszerűen cserbenhagyjuk, értelmezési keret nélkül hagyjuk, s akkor nem tud ezzel a helyzettel mit kezdeni. Ha hazugsággal próbáljuk a halált eltitkolni, akkor az egy idő után megbénítja a család működését, később a megbeszélés még nehezebb, beleroppannak mindannyian.
Mindenképp közölni kell vele, akárhány hetes, napos. Amikor más másfél-két éves, akkor beszélgetni is lehet vele erről. Nagyon fontos, hogy a halálhír tényét a legközelebbi hozzátartozó kell, hogy megmondja. A gyereknek az a legfontosabb, hogy az, akihez érzelmileg a legjobban kötődik, az mondja el neki, hogy mi történt. El kell, hogy hangozzon az, hogy meghalt. Nem kell, hogy értse a gyermek a halál fogalmát, hiszen elég későn kezdjük el érteni azt, abban a formájában, ahogyan az megrázó. Három év alatti gyermek nem érti még a halált. Valami eltűnést, elutazást vél benne, hiszen amíg nincs a tárgyállandóság kialakulva a gyermek fejlődésében, az pedig hat éves kor, addig nagyon nehezen tudja ezt megérteni. Azért kell a halál szót használni, mert az más, mint az elutazás, onnan nincs visszatérés. De el lehet mondani neki, hogy ugyan meghalt az illető, de te beszélgethetsz vele, képeket nézhetünk róla, videót, emlékezhetünk rá. Kapcsolatot tarthatunk vele, mindegy, hogy gondolatban, vagy szóban.
A GYERMEK IS BÚCSÚZZON EL, SIRHATUNK EGYÜTT
A gyermek számára is fontos, hogy elbúcsúzzon. Egy kisgyerek egy tárggyal, rajzzal tud búcsúzni az adott személytől. Célszerű elmondani, hogy betehetjük, ahol feküdni fog, így a gyermek is értelmezi a világot, látja, hogy gyászolunk, tanulja, hogy kifejezze az érzelmeit. A gyermekek nagyon empatikusak tudnak lenni, ha tudják értelmezni, hogy miről van szó. Semmiképp sem szabad elvinni a biztonsági keretből, elutaztatni nyaralni, amikor veszteség ér bennünket. Lásson bennünket sírni, szomorúnak. Mondhatjuk neki, hogy nyugodtan sírhatsz te is. A nyugati kultúra ránk kényszerítette, hogy erősnek kell lennünk a gyászban is. Egyáltalán nem kell erősnek lenni, akkor tud a beletörődés mentén elfogadottá lenni a veszteség. A beletörődés azt jelenti, hogy belsővé tudtuk tenni, tudunk azzal együtt élni, hogy ez megtörtént.
VIGYÜK-E A GYERMEKET A TEMETÉSRE?
Ha túl kicsi a gyermek, nyílván a temetés folyamatát nem tudja értelmezni, de az érzéseket igen, tehát akkor azért kell, ha már nagyobb, akkor meg azért elvinni a temetésre. Ha a család jó szívvel tudja fogadni, ha nem az lesz a téma a temetésen, hogy mit keres ott a gyermek, vigyük magunkkal. Nem feltétlenül a szülővel kell lenni, ha ő gyászol, hanem valaki olyannal, akivel jóban van. A gyermekre figyelni kell a temetésen, ha olyan jelzéseket tesz, hogy ő ezt nem szeretné, akkor el tudjanak menni sétálni. Ha nem akarjuk, hogy ott legyen, akkor is ki kell menni a gyermekkel később. Tudnia kell, hogy hova került az a valaki, aki számára kedves és fontos volt.
A HÁZI KEDVENCET IS EL KELL GYÁSZOLNI
A kisállat elvesztése is ugyanilyen fontos folyamat. Ha meg akarjuk kímélni a gyermeket, nem teszünk jót. El kell búcsúznia, tegye kisdobozba, csináljon sírt az állatnak. Ne akarjuk titokban eltemetni, azt mondani, hogy elszökött, ha valóban elpusztult az a házi kedvenc. Ismét hangsúlyozom, fontos dolog az, hogy értse a gyermek nem tűnhetünk csak úgy el, hogy nem a semmiből jövünk, s nem a semmibe megyünk el.
A GYERMEK GONDOLKODÁSA, KÉRDÉSEI
A gyermeknek mágikus gondolkodása van, nem okoz neki zavart, hogy a földbe temették, mégis az égben van a halott. Az ő fantáziájába belefér minden: a griffmadár, a sárkány és sok más.
A felnőttek sokszor rettegnek, hogy a gyermekek feltesznek bizonyos kérdéseket, amire nem fognak tudni válaszolni. Ha a gyermek feltesz egy kérdést, akkor neki arra valamiféle válasza van. Ha megkérdezi, hogy hol van most a személy, érdemes visszakérdezni, hogy mit gondolsz te? Ha rákérdez a találkozásra, meg lehet mondani őszintén, hogy nem, nem fog már tudni megölelni, de attól még itt lesz a gondolatainkban, képeket nézünk, beszélünk róla, emlékezünk rá. A halál visszafordíthatatlanságának a ténye csak pubertáskorban tudatosul.
TOVÁBBI VESZTESÉGEK
A költözés is veszteség a gyermek számára, s arra fokozatosan fel kell készíteni. Elmenni vele a majdani lakhelyre, városba, beszélni róla. Az is veszteség, ha a gyermek például nem ismeri az apukáját, úgymond nincs apukája, esetleg az apuka nem vállalja a gyermeket. A gyereknek azt kell tudnia, hogy őt akarták egy pillanatban, de el kell mondani, hogy ezt apa nem tudta vállalni. Attól még neki is van apukája. Óvodás korban, amikor közösségbe kerül a gyermek, akkor szembesül majd ezzel, hogy nem az az általános családforma, amiben ő él. De el kell mondani, hogy neki is van apukája, mégsem él velük, és hogy ők ettől függetlenül, így egy család.
Szerző: TÓMÓ Margaréta
