Az élet maga

Anyának lenni csodálatos. Anyának lenni nehéz. Anyának lenni fájdalmas, fárasztó, felülmúlhatatlan. Anyának lenni minden. Minden, amiről az életnek szólnia kell.

Minderről mit sem tudtam egészen addig a pillanatig, amíg ki nem emelték belőlem a kisfiamat, és fel nem ébredtem a lehető leghosszabbnak tűnő álmomból. Csak annyira emlékszem, annyit kérdeztem az engem szólítgató nővértől, hogy „a baba jól van?”. Mert nem láttam, nem érinthettem meg még húsz hosszú órán keresztül. Attól a pillanattól kezdve érzem, milyen csodálatos kötelék az anyaság, hogy ettől kezdve minden csak róla szól, mindig csak az a fontos, hogy ő jól legyen, egészséges legyen, jókedvű legyen, mert ezen múlik az én boldogságom is.

„De amikor mellém fektették,

és azt mondtam neki, hogy drága kisfiam,

láttam, hogy megérti,

és ő is szeretné nekem azt mondani, hogy drága anyukám…”

Minden fájdalmam elszállt akkor, amikor megérkezett, semmi sem tudott megakadályozni abban, hogy őt átöleljem, megszoptassam, hogy együtt aludjunk, összebújva. S csak néztem, néztem, a pisze kis orrát, az értelmes, sötétkék tekintetében láttam magunkat, az apját és magamat, és tudtam, hogy ennél jobb dolog nem történhet az emberrel ezen a földi világon.

Persze az elmúlt huszonegy hónap alatt voltak nehéz időszakaink, s azzal is tisztában vagyok, hogy lesznek is. Anyának lenni csodálatos, de tény, hogy néha úgy érzem, teljesen kiszipolyoz, elsősorban fizikailag, de néha szellemileg is. Soha, egyetlen pillanatra sem merült fel bennem a kérdés, hogy én ezt nem akarom, vagy visszacsinálnám, de tény az is, hogy sokszor felőrölnek a helyzetek: gyerek, házimunka, gyerek, munka, gyerek, s közben ne veszítsd el önmagad:

légy fitt, ápolt, légy képben, olvass újságot, nézz híradót, hogy ne csak a gyerekedről, a pelenka tartalmáról tudj beszélgetni a még nem gyermekes barátnőiddel, legyen közös témátok a kollégáiddal, legyen otthon rend és tisztaság, de a gyerekkel is tölts időt, legyen mindennap lehetőleg egészséges ebéd, naponta kétszer vidd a szabad levegőre a gyereket, de játszatok benn is, olvassatok könyvet és gyurmázzatok, néha azért mosd meg a hajad, vágd le a körmeid, és közben ne aludj el, napközben is igyál és egyél, ne csak akkor, amikor a gyereket letetted aludni, mosogass, moss, minden nap több alkalommal is, hogy esténként ne tartson két órán át, légy feleség, töltsetek tartalmas időt együtt a pároddal, közben gondolkozz azon, mi legyen a másnapi ebéd, ahhoz mikor és hol szerzed be a hozzávalókat, feküdj le aludni, mert mindjárt ébred a gyerek.

Anyának lenni nehéz. Talán a világ legnehezebb, de legnemesebb feladata. S nem gondolom, hogy bármelyik szülő, legyen apa vagy anya megkérdőjelezné a szépségeit a nehézségei ellenére. Mindezek a nehézségek valóban eltörpülnek a mindennapok apró csodái mellett. A pillanatok mellett, amikor sikerül felemelni és megtartani azt az apró fejecskét, amikor sikerül átfordulni, felülni, felállni, megtenni az első lépéseket (Soha sem felejtem el azt az örömet, amikor a fiam rájött, hogy tud járni: este nyolc óra volt, és fáradhatatlanul szaladt az íróasztaltól ki a konyhába a sparheltig! Beleégett az emlékezetembe az örömteli arca, a szeme csillogása.), kimondani az első szavakat, és rájönni, hogy ezeknek már bizony közük van a felnőtt beszédhez, először meghallani azt, hogy APA, ANYA.

„Ha nagy lesz a fiam,

megjavítja a redőnyt, ha megakad,

a csapot, ha csöpög,

a fregolit, ha leszakad,

a rádiót, ha röcsög,

a tévét, ha fut a kép,

a frizsidert, ha nem hűt,

a mosógép kerekét,

s a kályhát, ha nem fűt,

a vasalót, ha zárlatos,

a kvarcórát,

a porszívót,

a cipzárat,

a szárítót,

s mindez nem is csodálatos,

hisz egy fiú mindenhez ért.

És fölkaptam a fiamat a kiságyból

és összevissza pusziltam örömömben. …”

Anyának lenni a számomra a világ legtermészetesebb dolga. Hogy reggel felkelünk, együtt megreggelizünk, miután traktorosat játszottunk a nagyágyon. Hogy a fiam ma már egyedül dönt arról, hogy mit szeretne felvenni, hogy ő mondja meg, van-e kedve az udvaron játszani, könyvet olvasni. Hogy kikapcsolja a tévét, amikor véget ér a kedvenc meséje. Hogy időnként odaszalad hozzám, és átöleli a nyakamat, és azt mondja sziaaaaaa! Hogy rám szól, ne telefonáljak! Hogy komolyan, felnőtt módjára figyel, helyesel, egyetért, amikor valamiről beszélgetünk. Hogy tud nemet, de igent is mondani. Hogy van véleménye, de meghallgatja az enyémet is, és tud kompromisszumot kötni. Hogy néha alig lát a fáradtságtól, de akkor is türelmesen, átéléssel éli meg a világot. Hogy nem fél segítséget kérni.

Ezekről az apró, mégis csodásan nagy dolgokról szólnak a mindennapjaink. Ez az anyaság!

„Elnézem a fiamat és arra gondolok,

milyen büszke leszek majd rá,

ha ballag az óvodában,

az iskolában,

ha jutalomkönyvet kap, és az osztályfőnöke megsúgja,

hogy ilyen kivételes tehetséggel még nem volt dolga,

ha ifjúsági sportbajnokként áll a dobogón,

ha doktorrá fogadják és kitüntetik,

ha a fiatalok az ő képét viselik a trikójukon.

Elnézem a fiamat, és arra gondolok,

hogy fogok majd örülni,

ha leszerel,

ha hazalátogat,

ha földet ér.

Elnézem a fiamat a kiságyban,

és a fiam visszanéz rám.

Örülök, hogy fiú vagy, mondom neki…” (Janikovszky Éva: Örülj, hogy fiú)

Szerző: Tómó Margaréta